2014. május 11., vasárnap

1. fejezet

Üdv mindenkinek! Mint ígértem, és valóban elég gyorsan jött a következő fejezet :D ne számítsatok ám mindig ilyen gyors tempóra, egész egyszerűen most csak így jött :) 
Olvassátok szeretettel ;) 
Ugyan a cselekmény nem megy tovább, de mindent megismerhetünk a másik szemszögből is! :)
Hagyjatok magatok után nyomot, ha tetszett, iratkozzatok fel! :)



             A pezsgősdugó hatalmasat durranva ugrott a magasba, a zöld üveg szájából pedig hevesen tört elő a hideg alkohol. Mindezt jókedvű női kacajok és sikoltások kísérték, amikre a zsúfolt bárban senki sem figyelt fel, kivéve azokat az amúgy is vizslató tekinteteket, amelyek az emelvényen mulató öt lányra pillantottak néha-néha.
            – Hát akkor igyunk Meganre, akinek ez az utolsó facéron töltött éjszakája! – kiáltotta el magát a mindig csinos, szőke lány, Anita.
            – Igyunk! – harsant fel az egyszerű mondat, amit koccintás követett, majd egy-egy hangos korty.
            – Nem hiszem el, hogy holnap férjhez megyek – törölgette meg nedvesedő szemeit a menyasszony, nehogy elkenődjön a profin megcsinált sminkje.
            – Én meg nem hiszem el, hogy nem kértél sztripperfiút… – motyogta jókedvűen a csapat harmadik tagja, egyben a legidősebb, a tüzes temperamentumú és frizurájú Meredith.
            – Ó, nekem csak annyi kellett, hogy ti itt legyetek velem, lányok – mosolygott bájosan Megan.
            – Egyértelmű volt, hogy itt leszünk, bár én már régen maradtam ébren tovább, mint tíz óra – nevetett a barátnők közül az, aki nem ivott alkoholt, mivel gömbölyödő pocakjában a gyermeke épp ma töltötte be a hetedik hónapot. – De azért igyekszem – tette hozzá.
            A harsány lányok között csupán egy hallgatott. Juliette Moretti volt az, aki összetartotta az öt barátnőből álló csapatot már lassan tíz éve, de ezzel együtt ő maradt az egyetlen szingli is közöttük. Hiába, a húszas esztendőknek lassan vége, most már ő is huszonkilenc éves múlt, mindenki szépen lassan megállapodik. Mindez elkezdődött Veronica-val, akinek az első gyerkőce már útban volt, folytatódott Megannel, aztán Anita kezét kérte meg a bróker barátja.



            – Mi a baj, Juls? – ragadta meg a lány karját a menyasszony. – Látom, hogy mindjárt eltörik a mécses.
            – Nem, nem, semmi – rázta meg kicsi, bájos fejét az aprócska lány –, csak olyan furcsa ez az egész… mármint…
            – Mi sem leszünk fiatalabbak, szivi – nevetett a hosszúcombú szőkeség. – Inkább neked is fognod kéne magadnak valakit.
            – Ugyan! – vihogott kínosan Moretti. – Hiszen nem én vagyok az egyetlen, akinek még nem kötötték be a fejét. Oké, ti már megértetek egy házasságra, de Meredith és én… – pillantott azúr zöld szemeivel a negyvenes évei elejét verdeső nőre, majd lefagyott az arcáról a mosoly.
            A bárban uralkodó hangzavar egy pillanatra elcsendesedett, az alkohol sűrű, szúrós szaga fojtogatva lebegett a levegőben, amint Meredith felemelte csontos kezét, a gyűrűsujja körül pedig egy, még sohasem látott, de ököl nagyságú gyémánt csillogott. Julia szíve kihagyott egyet a látványra. Kissé kesernyés mosoly ült ki duzzadt ajkaira, próbálta az öröm minden mozdulatát imitálni, de legbelül teljesen összetört.
            Az elmúlt évek során ugyan neki volt a legtöbb barátja, azonban az egyik sem bizonyult túlságosan tartósnak. Az idő pedig repült, ő pedig észre sem vette, hogy hiába a sok múló fellángolás, ha végül nem lesz belőle szerelem. De mindez eddig nem volt gond, mivel Meredith-szel meg tudta beszélni a szingli élet gondját-baját, hisz úgy tűnt, mintha nagyszájú barátnőjének nem is lett volna senkije. A férfi folyton utazott, valójában még egyikőjük sem találkozott vele sohasem, tehát a pasas személyét teljes homály lengte körül, csak a vörös démon ismerte. Viszont most, ezzel a hatalmas ékkővel az egész kapcsolat valósággá vált. Ezentúl nem viselkedhetett úgy vele, mintha ő is egyedül lenne, mert az ékszer folyton a szemébe csillogna. Juliette Moretti most valóban egyedül maradt.
            Miután megtette az ilyenkor szokásos gesztusokat, tehát közelebbről is megszemlélte az eljegyzési gyűrűt, fejfájásra hivatkozva inkább fogta a kabátját, és elhagyta a leánybúcsú helyszínét, hiába tudta mindenki, hogy miért is távozik valójában.

            – Megjöttem! – motyogta Juls, miközben fekete szövetkabátját a tágas előszoba fogasára akasztotta.
            A hazafelé tartó út borzasztónak bizonyult. Egyfolytában azon kattogott az agya, hogy vajon mit csinálhat rosszul az életében, hogy neki nem, hogy eljegyzése, de még egy normális párkapcsolata sincs. De mindez elfelejtődött amint meglátta az alacsony, de annál szélesebb házat, nagy kerttel, fehér falakkal, kerítéssel és muskátlival. Ez volt a szülőháza, itt nőtt föl, és még mindig itt él a családjával. Vagyis ami maradt belőle…
            Belépve rögtön megmelengette szívét a tágas tér, a meleg faburkolat, a csillárokból áradó aranyos fény, de ami a legjobban tetszett neki, az az apja, a három bátya és az öccse, amint mindannyian a nappaliban, a fekete bőrfotelekben ülve focit néztek és olaszul üvöltöttek egymással. Az isten gonosz csínye volt, hogy az öt férfi közül az összes más-más csapatnak drukkolt, ez pedig óriási vitákat generált a családban. Az pedig, hogy olaszok voltak, csak még egy lapáttal rátett az egészre.
            – Mondom megjöttem! – recsegte kicsit erélyesebben a lány, hogy felfigyeljenek rá.
            – Igen, szia, kincsem! – köszönt az apa, de tekintetét le sem vette a tévékészülékről, mindezek ellenére dörmögő hangjából így is sütött a szeretet. – Milyen volt a leánybúcsú?
            – Fantasztikus! – elégedetlenkedett a szépséges nő, miközben magassarkúját lerúgva a nappaliba ment, hogy kislány módjára édesapja ölébe vackolja magát. – Nyilván ezért vagyok itthon tizenegykor…
            – Mi történt, hugi? – vette ölébe Julia lábait a legidősebb bátya, Drago, aki ugyanúgy a rendőrségen dolgozott, akár a büszke apa. – Legutoljára akkor voltál így kiakadva, amikor eljegyezték azt a dögös barátnődet… mi is a neve? Ja, Anita!
            – Fején találtad a szöget! – vetette magát hátra Juliette, aminek következtében most keresztben feküdt a négy idősebb Moretti ölében, akár egy lusta macska. Vonzó testére testvérei úgy tekintettek, mint a világ legdrágább kincsére, amit minden áron érintetlenül kell megőrizniük. – Eljegyezték az utolsó barátnőmet is… már csak én vagyok egyedül…
            – És ez zavar?
            – Persze, hogy zavar! – reccsent rá a jóképű, feketeszemű Drago-ra húga. – Én is férjet akarok.
            Erre visszafojtott röhögés volt a válasz a fiúk szájából.
            – Most mi van?
            – Julia, mi mindannyian tudjuk, hogy te egy nagyon okos lány vagy, sőt, még gyönyörű is, de…
            – De?!
            – De nem feleségnek való – folytatta a mondatot a második legidősebb, kissé pocakosabb Nario.
            – Ezt mégis, hogy értsem?! – visított kapálózva a rövid, pink ruhácskában a nő.
            – A személyiséged egyszerűen túl erős – folytatta a harmadik, Fabio.
            – Kiherél minden hímneműt – röhögött kárörvendőn a legkisebb, az alig tizenhat éves Enzo, majd egy nagy kortyot húzott a kezében szorongatott sörből. 
            – Az meg miért van nálad?! – ugrott föl a meleg ölekből a húg, hogy kikapja öccse kezéből az alkoholt.
            – Hé! – kapkodott a hosszú kezeivel a nyúlánk fiú.
            – Apa, hányszor mondtam, hogy ő még nem ihat? – vonta felelősségre dühösen az öreg férfit lánya, aki válaszul lehorgasztotta kemény borostával körülszőtt ajkait, és védekezőül felemelte nagy, szőrös kezeit egy vállvonással megerősítve.
            Juliette tehetetlenül nézett végig családján, és hiába szerette őket teljes szívéből, most még rájuk is haragudott. Haragudott, mert nem hallgatnak rá, amiért nem vigasztalták meg, sőt, még inkább megbántották, de még azért is, amiért mindegyikük egyforma volt: ugyanolyan ében haj, hasonló testalkat, ugyanaz az akcentus és ugyanazok a fekete szemek. Csak ő különbözött, csak neki voltak zöld íriszei, akárcsak az édesanyjának, aki tíz évvel ezelőtt szó nélkül elhagyta a családját, s azóta sem tért vissza.
            – Szerintetek anya ezt akarná? – kérdezte elfúló hangon, amitől mindenki megdermedt. – Áh, mindegy. Felejtsétek el! – legyintett nagyot nyelve, majd sarkon fordulva a szobája felé vette az irányt.
            Odabent hideg és félhomály fogadta, csakis az ablaka előtt magányosan ácsorgó villanyoszlop pislákoló fénye kukucskált be a kopaszodó faágak között, ami miatt rémkezekre hasonlító árnyak jelentek meg a levendula lila falon. Juls átöltözés nélkül ugrott az ágyába, hogy nyakig betakarózhasson. A fejében túl sok gondolat kavargott most ahhoz, hogy bármelyiken is elmélyülten gondolkodni tudott volna, így inkább előhalászta félredobott táskájából a telefonját, és megnézte, hátha kapott üzenetet attól a nyavalyás Firewood motors-tól.
            Semmi.
            Nagyot sóhajtva ejtette mellkasára a világító készüléket. Már meg sem lepődött rajta, az okozott volna döbbenetet, ha visszajeleznek. Az elmúlt két évben hiába próbálkozott olyan serényen, sosem vállalták el a rendelését, pedig mindent megtett az ügy érdekében. Tudta, hogy apja minden álma egy Firewood motor, és amióta az anyja elhagyta a családot, az apja hiába nem mutatja, teljesen összetört, ő pedig csak szeretné jobb kedvre deríteni. Jövő nyáron megy az öreg nyugdíjba, és addig Juliette mindenképp meg akarta valósítani a szeretett rendőr kívánságát.
            Visszafogott kopogás hallatszott az ajtón.
            – Bemehetek? – kérdezte odaátról Giovanni, a ráncos, de még mindig nagyszerű kondiban lévő apuka.
            – Persze – nyögött elkeseredetten Julia, amire kinyílt az ajtó.
            A látvány, ami a rendőrt fogadta, szívfacsaró volt. A legdrágább kincse, az egyetlen kislánya szemét takargatva, egyedül feküdt a sarokba állított kétszemélyes ágyban, és talán még ő maga sem vette észre, hogy halkan sírdogált.
            – Ó, drágám – ült le nehéz testével az ágy szélére a férfi, majd simogatni kezdte a hosszú, fekete tincseket. – Ne sírj, kérlek!
            – Nem sírok! – morgolódott Juliette szemét törölgetve.
            – Bocsánatkéréssel tartozom…
            – Hát igen, meg kellett volna kérdezned, hogy miért van rossz kedvem.
            – Nem, nem csak emiatt.
            A zöldszemű nő komor arcú apja felé fordult, akinek mindig olaszosan tökéletes haján semmit sem csorbítottak az évek. Egy szála se hullt ki.
            – Tudom, milyen nehéz lehet neked… összefogni a családot. Mert ez te teszed meg helyettem.
            – Nincs más választásom, apu.
            – De. Lett volna.
            – Mi? Hogy ugyanúgy itt hagylak titeket, mint ő?
            – Te soha nem tettél volna ilyet – szorította meg gyermeke kezét Giovanni. – De most úgy érzem, hogy a mi hibánk ez az egész.
            – Mi?
            – Hogy ilyen magányos vagy…
            Juliette egy szót sem szólt, mivel ő maga is tudta, hogy ez a kijelentés bármilyen fájó is, van igazságalapja. Miután az édesanyjuk faképnél hagyta őket, a családnak minden segítségre szüksége volt, főleg az öreg rendőrnek. Így Julia minden álmát feladva, hogy egy nap emberjogi ügyvéd lesz, érettségi után rögtön munkába állt, és azóta is ugyanazon a helyen dolgozik, mint pincérnő. A céljai feladása pedig olyan mély nyomot hagytak a lelkében, hogy bár mindenki szerint nagyszerű ember volt, ő mégis kevesebbnek érezte magát mindenkinél.
            – Jaj, apu – búj a férfi kezeihez a lánya.
            – Minden idődet mi tesszük ki, és magadra alig jut valamennyi. Talán, ha kicsit önállóbbak lennénk Enzo-val, megkönnyítenénk a dolgod.
            – Ez nem a ti hibátok. Ha szerethető lennék, már rég rám talált volna valaki.
            – Szerethető vagy!
            – Hát a fiúk szerint nem!
            – Mondanak marhaságokat – vonta össze mérgesen erős szemöldökét a rendőr. – Te vagy a legcsodásabb nő a világon, Julia. Kicsit önfejű, meg néha elég házsártos, de a szíved hatalmas, és én tudom, hogy van még mellettünk hely benne… csak engedd be, akit méltónak tartasz rá, és ő is meglátja majd, milyen fantasztikus vagy. Ne félj rajtunk kívül mást is szeretni!           
            – Jaj, hagyj már, ez olyan nyálas! – törölgette kicsorduló könnyeit a fiatal nő, majd apja féltő karjaiba vetette magát. – Szeretlek.
            – Én is szeretlek, kincsem – ölelte magához teljes szívéből a férfi egyetlen leányát.
            Mindeközben az ajtóban megjelent mind a négy Moretti, de legelsőnek a legkisebb és legvékonyabb Enzo tört be a lány finom illatú, kicsit gyéren berendezett hálószobájába, és nővérére ugorva, egy telefonnal a kezében kiabálni kezdett.
            – Hé, Juls, rendelünk pizzát, te milyet kérsz?
            Az ágyba ugrás következő embere Nario volt, aki alatt hatalmasat roppant a fekvőalkalmatosság.
            – Neki nem kéne már ennie, túlságosan dagadt!
            – Hogy te mekkora egy pöcs vagy! – csapott a fejére egy párnával a húga.
            – Ja, seggbe rúgjalak? – csatlakozott a kialakuló harchoz Fabio is.
            – Basszus, hagyjatok már, nekem holnap esküvőre kell mennem!

~*~

            – Istenem, Megan, káprázatos vagy! – fakadt majdnem sírva a várandós Veronica.
            – A hormonok teljesen megőrjítik, mi? – nevetett Meredith, ami jókedvre derített mindenkit, és a menyasszony gyülekező könnyeit is felszárította.
            – Arnoldnak le fog esni az álla tőled, szívem – fogta meg a remegő kezeket Juliette, akinek szoros copfba fogott haja tökéletesen kihangsúlyozta kissé kerek arcát, testén pedig már ott feszült a zafírkék koszorúslányruha, ami egyszerű puritánságával inkább egy mutatós koktélruhára hasonlított.
            – Tényleg ilyen szép vagyok? – legyezte újra nedvesedő szemeit az ara, majd a tükör felé fordult, hogy ismét megcsodálhassa magán az elefántcsontszínű csipkeruhát, aminek dekoltázsa szív alakban hangsúlyozta ki kerek melleit.
            – Igen! Hihetetlen! – örvendezett Anita. – Ebbe a szalonba engem is el kell vinned!
            – Julia, kérlek, átmennél Arnoldhoz, és megmondanád neki, hogy ne meneküljön el, mert elképesztő vagyok? – nevetett kissé zokogva Megan, amitől mesés, barna hajzuhataga az arcába omlott.
            – Persze! – mosolygott Moretti, majd elindult a vőlegény szobája felé.
            A hotel, amit kibéreltek, biztosan méregdrága volt. Az aranyra festett stukkók és a burgundi vörös szőnyeg is mind ezt mutatta, és Juliette most először örült annak, hogy neki a közeljövőben nem kell ekkora kaliberű költekezésre számítania.
            Két emelettel lejjebb volt a vőlegény helye. A pincérnő jól ismerte a férfit, még ő mutatta be a barátnőjének, tehát eléggé jóban maradtak, így amikor a kopogást követő benyitás után Arnold hűlt helyét találta, nem volt kisebb a döbbenete, mint az egész násznépé.

~*~

            – Nem hiszem el, hogy lehetett ekkora szemét… – dobta kukába Meredith az utolsó virágcsokrot.
            – Én se, pedig azt hittem, hogy jól ismertem… – sóhajtott Juliette a hotel nagyszabású, oszlopokkal szegélyezett lépcsőjén ülve, amit pár órája kék és arany díszek borítottak, most viszont semmi. Azért vannak a legjobb barátnők, hogyha a pasid otthagy az oltár előtt, lerombolják az egész díszítést.
            – Szegény Megan… pedig annyira szerelmes volt. Apropó, nem kéne utána, meg Vera után mennünk? Vele nem tud piálni.
            – De – lépkedett le a márványlépcsőkön az üzletvezető Meredith, aki nem mellesleg az egész esküvőt szervezte. Tüzes, rövid tincseit a meleg, őszi napsugár csak még ragyogóbbá varázsolta.
            A két lány elindult a kocsi felé, de Juliette ülve maradt, meredten bámulta maga előtt a járdán maradt fehér rózsaszirmokat, amiket lusták voltak felsöpörni. Agyában kismillió gondolat futott át, s kicsit sem boldogította a tény, hogy most már nem ő az egyedüli szingli. Dühös volt. Végtelenül dühös, amiért megbántották azt, akit szeret.
            – Menjetek csak! – pattant fel az ülésből. – Nekem még van egy kis dolgom! – hadarta, miközben bepattant hófehér autójába, és rátaposott a gázra. – Nem hagyom, hogy még egy pasi kicsesszen bármelyikünkkel! – motyogta maga elé, s a kormányt a Firewood motors műhelye felé fordította.
           
            Maga sem hitte, hogy ekkora szerencséje volt, de azonnal megtalálta a helyet, amit keresett, bár személyesen még sosem járt itt, de a címet annyiszor leírta már, hogy valószínűleg csukott szemmel is eltalált volna ide.
            Vadul fékezett le a hálós vaskapu előtt, és olyan erővel húzta szét, amire még a szakállas Ted se lenne képes. Veszett állatként robogott végig az udvaron, a szerelők pedig azt hitték, hogy rosszul látnak, csak kiáltani bírtak, utolérni nem tudták. A másik alapító is csak azután ért a nő nyomába, miután az már dühödten feltépte a főnök fehérre mázolt ajtaját.
            Ugyan ez kívülről nem látszott, de Juliette Moretti lélegzete egy pillanatra megakadt. Nem csak azért, mert végre szemben állt azzal a pasassal, aki évek óta fejfájást okozott neki, de egyúttal egy eszeveszettül jóképű férfit pillantott meg az íróasztala mögött.
            Ez a röpke kiesés viszont nem tartott soká, erőt véve magán elindult volna, amikor valaki elkapta őt hátulról, és nem bírt szabadulni.
            – Kettőtizenhárom? – kulcsolta össze ujjait szája előtt a szőke főnök, amire értelmetlen nézés volt a válasz. – Juliette Moretti?  
            – Igen – biccentett zihálva a megrendelő.
            A cégvezető odaadóan kinyújtotta erős karját a vele szemben álló szék felé.
            – Kérem, foglaljon helyet!

9 megjegyzés:

  1. Kedves Luna!

    Én is megérkeztem, őszintén megmondom: nekem tetszett. Megkövezhet érte akárki, de ez akkor is jó volt.
    Juliette-t is nagyon bírom, meg Nicolas-t is, várom, mit hozol ki ebből a helyzetből a következőben... :) Nagyon jól összeraktad az egészet, a történet is szuper (bár még "kibontakozóban" van, ezt egyszerűen eltaláltad, és pont. Ha a következő is ilyen jó lesz, akkor tényleg feliratkozom (bár nem vagyok oda az erotikus regényekért, a magam 16 évével "kicsinek" mondanám hozzá magam, tehát az "olyan" jelenetekről biztos nem lesz nagyon véleményem, de a többi dologról igyekszem majd írni :) A szürkét meg egyenesen utálom, egy levélváltást olvastam belőle, és, hát, khm. Szóval, botrányos, nem tudok mást hozzáfűzni, a Tiéd mérföldekkel jobb, hiába csak első rész+prológus... többet ér ennyi tőled, mint 3 kötet abból a borzalomból.). Éééés, ha nagyon tetszik, akkor majd "kapsz" meglepit is (kétfélét, beza :P ).
    További jó írást, blogolást! :)
    Kinga vótam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kinga!
      Hűha, tudom, hogy tőled ez mekkora bók, és komolyan meg is lepődtem, hogy ennyire tetszik, de nagyon örülök :3
      Igyekszem jó lenni, hogy megkapjam az a két meglepit :P

      Törlés
  2. Szia!
    Jé első kommentelő vagyok!
    A lényeg az, hogy imádom az egészet, mint azt te is tudod nem olvastam az eredetit, de ezek után nem is bánom!
    Juliette nagyon szimpatikus a családjával együtt már értem, miért olyan temperamentumos... olasz :) kedves gesztus tőle, hogy az apjának szeretné azt a motort.
    kíváncsi vagyok mit hozol ki ebből. jajj már most izgulok hogy alakul a két főszereplő kapcsolata...
    ahogy csak tudsz siess a következő fejezettel!!

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. mégsem jött össze megelőztek :( de nem baj nem ez a lényeg, hanem az, hogy fenomenális a történeted és persze az írói stílusod is ;)

      xoxo

      Törlés
    2. Jaj, nem baj, kedves Victoria, inkább örülök neki, hogy ennyire tetszik, és köszönöm, hogy ilyen szépeket mondasz :3

      Törlés
  3. Szia!
    Imádom minden egyes sorát. Teljesen magával ragadott a történet és szomorúan néztem, mikor a végére értem. Ha hiszed, ha nem kétszer is elolvastam egymás után, hátha úgy tovább tart. :D Remélem, sietsz a folytatással, mert már most nem tudnék belőle eleget olvasni. :) Dolores

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hehe, örülök, hogy ilyen reakciókat váltott ki belőled :D Kicsit gonosznak érzem magam, amiatt az első fejezetet ugyanoda vezettem vissza, mint a prológust, de ez remélem ösztönöz a továbbolvasásra :D

      Törlés
  4. Fantasztikuuuuus *.* Gyá, nagyon tetszik. Végre nem fantasy, valós életről, középkorú emberekről szól, és NEM FANFIC (se nem krimi)! Nagyon ütős, a jellemeket imádom, pörgős, meg mindig. Mondjuk nekem ez picit logikai bukfenc: az esküvő lefújása után, azt mondja, az ő barátnőjével nem cseszhet ki senki és elmegy... a motorszalonba? Nem értem az összefüggést. De a betörős jelenet tetszik! Olvasom is tovább! Ölel, Lottie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ha belegondolsz, akkor, ha két éven keresztül vágyakozol valami után, de folyton pofára ejtenek, aztán azt is pofára ejtik, akit nagyon szeretsz, az eléggé fel tudja dühíteni az embert, és Julia tenni akart azért, ami még menthető. :)

      Törlés