2014. május 20., kedd

3. fejezet

Sziasztok, kedves idetévedők, olvasók és mindenki más! 
Megérkezett a történet harmadik fejezete, olvassátok türelmesen és lassan, mert elmondások szerint túl gyorsan elfogy! :D 
Nagy örömöt okoz, hogy a blog kis közössége szépen lassan növekszik! :) 
A napokban befejeztem az 50 árnyalat utolsó részét, amihez nem kevesebb, mint egy év kellett... de a vég csak megerősíteni tudott abban, amit csinálok. 
Jó olvasást kívánok mindenkinek! ;)



            Meredith vörös ajkai idegesen rángatóztak, miközben legújabb fodrásza bíbelődött olyannyira féltett rövid bubi frizurájával. Sajnos a régi hajszobrászművészt kénytelen volt bizonyos okokból kifolyólag otthagyni. Az a bizonyos ok pedig az volt, hogy kitiltották a szalonból. Hogy miért? Ki tudja. Minden bizonnyal az irányításmániával megfűszerezett szabadszájúsága volt az oka. De valójában ez nem is számított, csak az, hogy az amúgy is magas vérnyomása még magasabbra szökött. Tipikusan olyan fajta nőként tartották számon, aki görcsösen ügyelt a kinézetére és a vele járó hagyományokra is. Gyűlölte a változást. Még a kedvenc tűzvörös körömlakkja márkáját sem volt hajlandó lecserélni, amit amúgy idegességében előszeretettel kapart le.



            – Azt hiszem, hogy nagy vihar közeleg – sóhajtott Juliette szomorkásan, miközben a körmös diszkrét francia manikűrt alkotott ujjaira.
            A város plázájának legmagasabb, panorámás emeletén volt a szépségrészleg fellelhető, ezért körbetekintve egy fal sem takarta el a kilátást, így a szürke felhők baljóslatú gomolygása tökéletesen látszott. A szél feltámadt, az első elsárgult falevelek magatehetetlenül préselődtek az ablaknak, majd a tomboló fuvallat tovarepítette őket.
            Moretti fintorogva támasztotta csinos állát tenyerébe, miközben azon gondolkodott, hogy mennyire fog megfázni hazafelé menet, hiszen reggel még olyan szép idő volt, hogy azt gondolta, teljesen nyugodtan felveheti a nyár utolsó napjaira a kedvenc, lenge, barackszínű vászonruháját, amit hatalmas virágok díszítettek. Úgy tűnt, tévedett. Legalább egy kabátot hozhatott volna magával.
– Óvatosan azzal az ollóval! – reccsent fel Meredith, amikor már úgy érezte, hogy a fiatal fodrászlány túl sokat vágott a hosszából. A munkájából adódóan nem tudta elengedni az irányítás ragacsos gyeplőjét.
Kissé gonosz megjegyzésére barátnője duzzadt ajkaira kedves mosoly ült.
            – Ne foglalkozzatok vele, mindig ilyen házsártos! – nevetett, majd tovább figyelte az odakint egyre erősödő vihart. Már az eső is eleredt, de legalább a szépségszalonban a meleg és csábító színek uralkodtak, mint például a vörös és bézs.
            – Tehát Keith… – dörmögte baljóslatúan az üzletasszony, majd fordított egyet a kezében szorongatott magazinban.
            – Tehát Keith – somolygott észrevétlenül a nő.
            – És mit vársz már megint ettől a kapcsolattól, drágám?
            – Semmit.
            – Hazudsz – sandított felé fél szemmel, de Meredith szikrázó kék szemei még így is átláttak mindenen.
            – Miért tenném?
            – Mert az a rohadt szemétláda jóképű ficsúr. Ráadásul gazdag. Sőt, ahogy hallottam, még a gatyájában is…
            – Meri, kérlek! – horkant fel Juliette, aki a saját azúr íriszeivel állta a barátnője pillantását.
            A szalonban két lány dolgozott csupán, mindketten jóval fiatalabbak, mint a mostani vendégeik, így az olasz nem is csodálkozott, ahogy a fiatal csitrik összenéztek és némán nevettek egyet. Valószínűleg furcsa lehetett nekik hallani a harmincasok problémáit.
            – Csak hallottam – röhögött a nő, ezután keresztbe vetette vékony lábait, amiken méregdrága, vörös körömcipő csillogott.
            – Amúgy is, mi közötök hozzá, hogy mit akarok tőle? – motyogott szinte magának Julia.
            – Nem tudom. Gondolom, az, hogy szeretünk.
            – Ez csak egy nosztalgia vacsora lesz, semmi több.
            – Ja, meg nosztalgia-ágytorna.
            – Minden rendben a kapcsolatotokban Mr. Idegennel, Meredith? – csattant fel már kissé ingerülten.
            – Persze, miért?
            – Csak, mert napok óta máson sem jár az eszed, mint azon.
            – Rég láttam Carlost – biggyesztette le vékony ajkait a fekete szoknyakosztümbe öltözött karrierista. – Csak arra akartam célozni, hogy légy óvatos. Tudod, hogy Keith azt szerez meg, akit csak akar.
            – És ezt mondod te, akinek a hamarosan férjét még egyikünk se látta – forgatta Juliette természetfelettien zöld szemeit.
            – Mert féltékenyek lennétek – kacsintott Meredith.
            – Azt hiszem, végeztünk, Julia – mosolyodott el a fiatal manikűrös lány, akinek a haja legalább olyan fekete volt, mint az említetté.
            – Csodás – mondta a nő, miközben a visszafogott körmeiben gyönyörködött. – Akkor én inkább megyek is – hadarta, majd gyorsan felkapta a táskáját.
            – Ne dobjalak haza kocsival? Bőrig fogsz ázni! – ült feljebb a székben Meri.
            – Majd megyek busszal. A randiig még úgyis van pár órám.
            – Ahogy gondolod, de én szóltam – vonta meg csontos vállait a vöröske, ezután nem szólt többet. Tudta, hogy barátnője kicsit most haragszik rá.
            És ebben igaza is volt. Juls nem értette, miért ez a nagy aggodalom mindenki részéről. Eltelt tíz év, felnőtt, és már nem fog belezúgni mindenféle gazdag paliba úton-útfélen, még akkor sem, ha az illetővel van közös múltjuk. Pláne nem akkor. Emlékezett még, milyen nehezen tette túl magát a hirtelen jött cserbenhagyásos szakításon.  
            A plázából kilépve azonnal a ruhája gyenge anyagába kapott a kora őszi, viharos, dermesztő szél. Amilyen forró volt idén a nyár, olyan hideg lesz az elkövetkezendő pár hónap.
            Moretti reszketve fűzte össze karjait, napbarnított bőrét csípték az apró, szúrós esőcseppek, s még azzal sem tudott törődni, hogy hosszú, ében loboncát a természet teljesen tönkreteszi. Szerencsére a buszmegálló közel állt a pláza bejáratához, így csupán pár futólépés volt, amíg elért a nagyobbacska épületlánchoz, ahol sajnos akkora tömeg tolongott, hogy nem talált szélvédett helyet. Kénytelen lett tehát vacogva, bőrig ázva várni, amíg a felszállók megveszik a jegyet és felmutatják a bérletet.
            Közel tíz percig hallgatta, amint az egyre erősödő lökések alatt a fák vonyítva sírnak, a dörgések egyre fülsüketítőbbé, a villámlások pedig vakítóbbá váltak. Végül ő következett. Nőies testére szinte második bőrként tapadt rá a barackszínű anyag, hosszú hajának rostjai összetapadtak a víztől, de mindez már nem érdekelte, hisz hamarosan a melegben ülhet, gondolta. Azonban épp, amikor fellépett volna az első acél lépcsőfokon, egy irdatlan villám hasított egy fába, nem messze tőle, amitől a nő önkéntelenül is összerezzent.
            – Jöjjön már! – reccsent rá ingerülten a nagydarab, kicsit idősebb sofőr, de Juls útjába újabb akadály gördült. Egy hang.
            – Juliette! – csendült az ázott lány háta mögül, amire ő lelépett a lépcsőfokról.
            Az idő lelassult, amint megpillantotta régi szerelmét felé közeledni. Az egyik kezében egy drága, fekete esernyő, a másikban pedig egy pohár kávé, mindemellett pedig elegáns, sötétkék, halszálkás öltönyt viselt. Elbűvölő volt sötét hajával, szürke szemeivel, végtelenül markáns, férfias vonásaival, amit halvány, háromnapos borosta tett még vonzóbbá. Julia szíve akaratlanul is kihagyott egyet, a transzból pedig a buszmegálló mellett torlódó forgalom egyik agresszív dudája ugrasztotta ki. Egy motoros.
            A nő nem tudott mást tenni, integetésre emelte a kezét, s nem is hallotta, hogy a buszsofőr milyen szitkokat szórt felé, miközben becsukta a busz ajtaját, ami észrevétlenül becsípte a leányzó lenge vászonruhájának szélét, majd a jármű elindult.
            A könnyű anyag vizes szalvétaként szakadt szét Juliette Moretti testén, mintha saját maga is meg akart volna szabadulni, és most a pincérnő döbbent arccal, bőrig ázva, egy szál fehérneműben állt a városának egyik legforgalmasabb pontján, a sokktól pedig úgy lefagyott, hogy még a felemelt kezét sem tudta visszahelyezni maga mellé.
            Az idő ismét megállt, mindenki tátott szájjal bámult a nő felé, innen-onnan elismerő füttyentés hangzott föl az elegáns csipkefehérnemű láttán, máshonnan gúnyos kacajok, mindeközben pedig néhány anya szörnyülködve takarta el lurkójának szemét.
            A forgalom megindult, ezzel párhuzamosan hatalmas csattanás hangzott föl. Az iménti motorost olyannyira elbűvölte a kis jelenet, hogy figyelmetlenségében az előtte álló autónak hajtott. Bukósisakján át csak jegesen megcsillanó, kék pillantása látszott.
            – Basszus, Juls! – futott a nő mellé Keith, amint felocsúdott első döbbenetéből.
            Azonnal cselekedett, földre dobta a kávéját, amiért vagy tizenöt percet állt sorba, és hagyta, hogy drága esernyőjét elvigye a szél, csakhogy szinte vadállatként tudja magáról letépni a zakóját, amit rögtön exének vállára borított.
            – Te aztán tudod, hogy kell műsort adni, kislány! – ölelte magához a még mindig cselekvésképtelen Juliat, hogy eltakarja a nagyvilág elől. – Gyere! – búgta selymes hangon, és kissé sietős léptekkel kísérte maga mellett a gyámoltalant, majd beültette egy épp arra cirkáló taxiba.


            Vajon mi járhat ilyenkor egy harmincas szingli fejében? Ez a pár nap túlontúl izgalmas volt, valójában több dolog történt vele az elmúlt időben, mint az előző években. A barátnőjét otthagyták az oltárnál, egy arrogáns motorszerelő megalázta, táncolósig itta magát, majd feltöltötték az internetre, ahogy épp az utóbbival lejtett egy kissé túlfűtött táncot. Találkozott élete első nagy szerelmével, sőt, még randira is elhívta, ami úgy tűnt, nem fog megvalósulni, mivel alig fél órája hagyta cserben kedvenc nyári ruhácskája, most pedig épp az esti partner fényűző lakásában csücsült szinte meztelenül, egy szál zakóban és arra várt, hogy Keith törülközőt hozzon neki. Vajon mi járhat ilyenkor egy harmincas szingli fejében?...
            – Itt is van – ült mellé hirtelen a férfi, és Juliette vizes fejére terítette a puha törülközőt, amit hozott. – Minden oké?
            Juls nagy, kissé bánatos szemekkel nézett rá, még mindig nem bírt megmukkanni. Nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen.
            – Ha ez megnyugtat, nekem nagyon tetszett – kuncogott Keith. – Azt gondoltam, hogy csodás leszel, amikor majd megpillantalak, de, hogy ennyire…
            – Nem kell vigasztalnod…
            – Dehogynem – mosolygott szépen ívelt ajkaival. – Tudod, megszakad a szívem, amikor így nézel…
            – Hogy? – pislogott rá az iménti tekintettel.
            – Hát így. Olyan vagy, mint egy ázott kiscica.
            – Azt hiszem, hogy ez jelen esetben elég helytálló – mosolyodott el végül Juls is. – Sajnálom, hogy tönkretettem az estét – mondta, közben törölgetni kezdte a haját. Csak most tűnt fel neki, hogy Keith milyen izmos valójában. A zakója olyan nagy volt rá, hogy akár szoknyának is hordhatta volna.
            – Dehogy tetted. Amúgy is alig bírtam magammal, csak arra tudtam gondolni, milyen jó lesz majd akkor. De így hamarabb láthattalak. Egy igen… hatásos belépővel.
            – Kösz, hogy nem hagytál ott.
            – Akkor is ilyen ellenállhatatlanul néztél. Nem bírtalak volna – somolygott.
            Juliette szipogott párat, aztán körülnézett a lakásban. Csupa drága holmi, csupa luxus, szürke márvány, acélpolcok, bőr és üveg. Nem túl barátságos, sokkal inkább egy karrierista férfi otthona. Kicsit meg kellett ráznia a fejét, amíg rájött, hogy fején találta a szöget. Keith karrierista. Az életében nincs helye egy szerelmes nőnek.
            – Szép lakás.
            – Tetszik?
            – Igen. Olyan nagyvilágias. Elég komoly.
            – Kevés időt töltök itthon, sokszor éjszakázom az irodában.
            – Pedig a Down-hill-en egy lakás nem semmi.
            A Down-hill volt a város luxusszférája. A nagyobbnál nagyobb és drágább lakások a sziklás hegyoldalba félig beépítve ott mosolyogtak minden idetévedő turista fotóalbumában legalább egyszer.
            – Nem nagy szám – vonta meg széles vállait a férfi. – Tehát akkor vehetjük úgy, hogy előbb kezdődött a randevú?
            – Akár – bólogatott Julia, és végignézte, ahogy Keith felemelkedett mellőle, a konyhába ment, és a pultnál babrált valamit.
            A bicepszén és a mellkasán majd széthasadt a fehér ing, a fekete nyakkendőt meg már rég meglazította, így ismét láthatóvá vált az a fekete sáv, ami az ismeretlen tetoválást jelentette.
            – Felnőttél – súgta Juliette kipirulva.
            – Hm? – pillantott felé a vállalkozó.
            – Azt mondtam, hogy felnőttél – pattant fel ő is, hogy a konyhába menjen.
            – Ezt pont te mondod? – nézett végig a testen Keith.
            Julia nem szégyenkezett, nem volt olyan porcikája, amit a férfi már ne ismert volna. Csupán azt nem vette észre, milyen állatias csillogása volt annak a pillantásnak.
            – Bort? – kérdezte, de meg se várta a választ, máris a dugóhúzót kereste, hogy felnyithassa az üveget, amit a kezében szorongatott.
            – Kérek – mosolyodott el a nő annak láttán, hogy egykori kedvese még minding emlékezett arra, melyik a kedvence.

~*~

            Későre járt már. Az üveg dohányzóasztalon két üres pizzás doboz és ugyanennyi üres borosüveg állt. A nagyváros már rég elcsendesedett, csupán két ember lelkes duruzsolása rezgette meg az éjszakai levegőt, amit az elcsendesülő vihar kristálytisztára mosott. Juliette lábait maga alá húzva, még mindig egy szál zakóban, de hangosan kacagott, vagy flörtből vagy az alkoholtól, miközben Keith az Ausztráliában átélt kínos élményeiről mesélt.
            – Oké, akkor nem csak én vagyok ennyire szerencsétlen – kuncogott.
            – Dehogy. Egyáltalán nem. Szóval képzeld el, ahogy ott állok egy szál semmiben az állatkert közepén!
            – Ne, ne folytasd, mert megszakadok – fogta már a nő a hasát a nevetéstől.
            A vezérigazgató kellemesen mosolygott az elért hatás nyomán. Pontosan ilyen eredményt próbált kiharcolni, a sikerek pedig mindig elégedettséggel töltötték el. Főleg most, hogy egy ilyen vonzó valaki ült vele szemben.
            – Megbontsunk még egy üveggel? – dörmögte Keith csábító hangon.
            – Ne, isten ments, mert lassan megint táncolok!
            – Pedig szívesen befizetnék egy magánszámra – mosolyodott el kacéran.
            – Azt rögtön gondoltam. Amúgy is ideje lenne hazamennem – állt fel kissé ügyetlenül Juls a sötét kanapéról.
            – Biztos? Elég késő van.
            – Igen, Keith, tuti – biccentette oldalra csinos fejecskéjét a nő, célozva, hogy miért nem marad itt.
            – Oké, oké.
            – De nagyon élveztem. Megismételhetnénk.
            – Tényleg? – lelkesedett a férfi is.
            – Persze. De… – nézett magán végig Julia, majd felnevetett. – Kaphatnék valami ruhát, amiben nem néz teljesen dilisnek a taxisofőr?
            – Persze – motyogott Keith, majd becammogott a hálószobájába, ezután kisvártatva előlépett a sötétségből, kezében szürke anyagot szorongatva.
            – Na, mi van, az egyik csajod meztelenül ment haza? – mulatott Juliette, de miután átvette a ruhát, arcára fagyott a mosoly. – De hisz… ez az enyém – suttogta elsápadva, aztán a férfira pillantott, akinek arcvonásai komolyan meredtek rá.
            Emlékezett erre a darabra, a huszadik születésnapjára kapta Keith-től, és már az első pillanattól imádta. Egyszerű, szürke anyag, vastag vállpánt, a nyakvonal pont ott kezdődött, ahol a kulcscsontja, és csupán két vékonyka ezüstlap díszítette a vállát, mintha vért lenne. Viszont hiába szerette ennyire, amikor a szerelme lelépett, ezt is magával vitte. Pedig hányszor hasznát vehette volna az állásinterjúk során!
            – Keith – pislogott fel rá a pincérnő –, miért tartottad meg?
            – Mert emlék – búgta szomorkásan ő. – Egy szép emlék – lépett közelebb a feketehajú szépséghez, majd kérdezés nélkül elkapta annak darázsderekát, és ellentmondást nem tűrve a nő ajkaira tapasztotta mohó, forró csókját.
            Juliette viszonozta a közeledést. Ujjaival a férfi hajába túrt, a másik kezével végigsimított a domborodó mellkason, de Keith hiába volt olyan vágyakozó, olyan heves és szenvedélyes, Morettiből már kivesztek ezek az érzelmek. A térde nem gyengült el, a tarkója nem zsibbadt olyan izgatott módon, mint amikor az első csókok történni szoktak. Ugyan nem ez volt az első, de tíz év után ugyanolyan hatást kellett volna kiváltania. De nem így történt. Eleinte ő is azt hitte, hogy talán lehet még valami közte és régi kedvese között, de úgy tűnt, valóban vége szakadt a szerelemnek, amikor olyan csúnyán, olyan rosszkor elhagyta őt.
            – N-ne haragudj… – lihegte kissé eltávolodva Keith.
            – Semmi baj – mosolyodott el kissé szánakozva a nő.
            – Nem kellett volna, igaz?
            Juliette megrázta fejét, amitől kissé hullámos tincsei megrezzentek.
            – Nem haragszom. Kellett ez, hogy le tudjam zárni magamban – felelte őszintén a szépség.
            – Azt hiszem, nekem is… szóval…
            – Szóval… – ismételte Julia, majd mindketten elnevették magukat.
            – Barátok?
            – Mindenképp – bólintott.
            – Csodás – vakarta meg rövidre nyírt haját a vezérigazgató.
            – De van egy ötletem – vetette közbe a még mindig zakóban feszítő, amikor észrevette, hogy partnere kissé kétségbeesettebb, mint ő. – Anita esküvőjére egyedül mennék, viszont elég kínos lenne… mi lenne, ha te lennél a plusz egy főm?
            – Nagyon jó ötlet, nagyon szívesen! Akkor még egyeztetünk, jó?
            – Oké – csettintett nyelvével Juliette, ezután elvonult a fürdőszobába, hogy magára öltse a rég nem látott ruhakölteményt.
            Mindezt kissé bárgyú módon mosolyogva tette, de csupán azért, mert végre, hosszú idő után úgy érezte, megszabadult valami láthatatlan súlytól, ami olyan régóta nyomta a lelkét. Hiába történt ez az egész már vagy tíz éve, talán azért nem sikerültek az eddigi kapcsolatai, mert egész eddig Kieth-re várt. De most már vége. Nem gomolyogtak fölötte nyomasztó fellegek, bizakodás költözött a szívébe, és remélte, sőt tudta, hogy hamarosan rá is rátalál az a bizonyos nagybetűs Ő.
            Hirtelen megcsörrent a telefonja, és a jókedvtől még a készülékbe is vidáman szólt bele.
            – Igen? – vigyorgott kissé már eszeveszett módon.
            A vonal túlsó végéről nem szólalt meg senki, de mintha halk szuszogás és talán cigaretta sistergése hallatszott volna.
            – Halló? – szólt bele újra Juls. – Van ott valaki?
            Ismét néma csend, már a lélegzetvételek is megszakadtak. Mintha az, aki felhívta, most eszmélt volna csak föl, micsoda hülyeséget csinált. Végül éktelen kiabálás, és fájdalmas üvöltés harsant fel.
            – A jó büdös picsába! A kurva éle… – és megszakadt a vonal.

            A közel harminc esztendős, felnőtt nő szája tátva maradt, amint felismerte Nicolas Firewood összetéveszthetetlenül karcos, mély hangját.  

8 megjegyzés:

  1. Szia! Díjat küldök neked, mert nagyon szeretem a blogod:)
    http://florenceirasai.blogspot.hu/
    ui: szerintem írj inkább hosszabb fejezeteket ritkán, mert ez így egyszerre kevés :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a díjat, meg a bókot is :)

    Miért mondja ezt mindenki?! :D komolyan ennyire rövidnek tűnik? Ez a fejezet is hat oldalas... :D

    VálaszTörlés
  3. Drága Luna!
    Ezt nem hiszem el, még mindig nem tértem magamhoz az új fejezet elolvasása után. Egyszerűen imádom az egészet, teljesen rabul ejtett és úgy érzem csak sodródok az eseményekkel. Annyira át éreztem minden egyes mondatot, Keith még mindig nagyon jó pasi, de megértem Julst. Örültem neki, hogy letudta végre zárni bárcsak nekem is ilyen könnyen menne.... de ez már más kérdés :) Nem tudom miért, de van egy olyan sejtésem, hogy a motoros aki annyira megnézte Juliettet az Nicolas volt... A végén pedig ez a csattanó...
    Úgy érzem még, még és még többet szeretnék olvasni egyszerűen tökéletes és magával ragadó. Mostanában kevés sztori fog meg annyira, hogy ennyire ne tudjam úgy mondd letenni.
    Az írás technikád tökéletes ugyan úgy, ahogy a fogalmazásod is. Remélem ezt a blogod sosem fogod abba hagyni maximum egy gyönyörű befejezéssel.
    Eddig is támogattalak és mindig is támogatni foglak nehogy abbahagyd az írást, mert jó amit csinálsz és jól is csinálod.
    Siess a folytatással minél előbb már most várom, persze mellette tanuljál is.

    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, kedves Victoria, ha tudnád, hogy milyen jól esik ez nekem :)
      De sajnos egyszer minden történet véget ér, de ennek még messze a befejezése :) Igyekszem sokat írni, igyekszem hosszabbat is írni és ajánlom, hogy te is tanulj! :)
      A támogatásod pedig egy kitüntetés nekem. Köszönöm :)

      Törlés
  4. Szia.!
    Nem tudom miert mondja ezt mindenki, szerintem pont jo a fejezetek hosszasaga, vagy csak en olvasok lassabban..(inkabb a masodik).
    Mindegy, nagyon jo mint mindig, imadom.:)
    Xx Chiary

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én se értem... :D
      De köszönöm szépen, aranyos vagy :3

      Törlés
  5. A fejezetek hosszúsága tökéletes, a történetszál haladása és ritmusa nagyon el van találva, az információadagolás, a fejezet végi izgalomfokozás és szálak nyitva hagyása tökéletes. :) De neee próbáld meg nekem bemesélni, hogy a busztól elszakad a ruhája! Egy kicsit meggyűrődik, de biztos, hogy kicsúszik onnan, még ha nehezen is, ha csak nem alufóliát viselt a csaj :D Néha picit elszakadsz a realitástól, habár ez fűzi össze sokszor a történet szálait, de nekem annyira nem realisztikus. Ölel, Lottie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, na igen :D én általában szeretek megragadni bizonyos határok között, ez most nem ilyen volt :D de gondolj bele, lehet, hogy az a ruha már alapból is szakadt volt valahol, és valami fura anyagból készült, és kész is a katasztrófa :D

      Törlés