2014. május 8., csütörtök

Prológus

Sziasztok! Luna Grott legújabb blogja megnyitja kapuit ;) Természetesen az Északi szél se lesz elhanyagolva :) 
A történet alapja A szürke ötven árnyalata, de nem, nem fanfic, sőt, a történet alapján kívül nagyjából semmivel sem egyezik az enyém, de egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj megírnom azt, amit szerintem abban nem sikerült. Remélem, hogy sikerül bebizonyítanom nektek, hogy bizony egy ilyen sztori nem csak az alpáriságról és a gátlástalanságról szól. Nem is szaporítanám tovább a szót, inkább olvassátok el, hogy mire gondoltam :) 
Jó olvasást, iratkozzatok fel, hagyjatok magatok után nyomot! :) 




A tűz ötvenegy szikrája


            Nicolas Firewood unottan ráncigálta magára az öltönynadrágját, amit még a tegnap éjszaka hevében dobott a padlóra. Gondozatlan borostával körülölelt ajkai között már ott lógott egy cigaretta, pedig még csak tíz perce, hogy felébredt. Hiába. A bűzrúd a szőke férfi elengedhetetlen velejárója volt, mondhatnánk úgyis, hogy füstölt, akár egy ukrán gyárkémény.
            Épp fürgén mozgó, ügyes ujjaival gombolta be gyűrött zakóján a legfelső gombot, amikor álmosan, kissé kesernyésen cincogó hang ütötte meg a fülét háta mögül, ami forró selyem halk surrogásával vegyült. A nő felült az ágyon.




            – Máris mész?
            A férfi nem válaszolt, még csak kéken csillogó szemeit sem vetette a meztelenül ücsörgő lányra.
            – Tehát… vége?
            Ismét néma csend volt a válasz, ami bármelyik hevesen dobogó női szívet egy pillanat alatt összetört volna. Most sem történt másként. Nick egy laza mozdulattal az éjjeliszekrényen árválkodó hamutálba dobta a csikket, nehézkes léptei hangosan reccsentek meg a hálószoba elhanyagolt parkettáján.
            – Még csak hozzám se szólsz? Mindezek után… – csuklott el a szépséges, szőke lány hangja a sírástól. Keserű könnyeit a sötétítőfüggönyön át beáramló napsugarak világították meg, amitől az apró cseppek inkább tűntek aranyrögöknek. De ez Firewood-ot egy kicsit sem hatotta meg.  – Legalább nézz rám! – üvöltött zokogva a szőkeség, majd az ágyból kipattanva gyenge ökleivel egy kongó ütést mért a férfi izmos mellkasára. Bárki másnak érthető lett volna a lány reakciója, hisz nem kevesebb, mint fél évet töltöttek együtt, a különbség csupán egyben állt: az egyikük nem vitt a kapcsolatba egy szemernyi érzelmet sem.
            – A kulcsot majd akaszd a fogasra! – szavalta szívtelenül a jégszemű Nick, majd bármiféle búcsúzás nélkül magára hagyta az összetört nőt.
            Odakint a fénylő napsugár és egyetlen szerelme, a feketén csillogó chopper, Scarlett várta. A járművel gyengédebben bánt, mint akármelyik élő emberrel. Finoman végigsimított a makulátlan festésen, majd berúgta a motort, és bármiféle óvintézkedés nélkül elindult a belváros felé, ahol élete egyik legutálatosabb eseménye várta: egy üzleti megbeszélés.

~*~

            – A franc az egészbe! – rúgott bele Nick egy magatehetetlen kőbe, miközben a hatalmas üveg felhőkarcolóból kilépve rágyújtott.
            Mindig is gyűlölte az ehhez hasonló öltönyös eseményeket, de sajnálatos módon a munkájához elengedhetetlen volt az ilyesmi. Csupán azt nem értette sosem, hogy az ilyesféle milliárdos fejeseknek miért kell egyenes arányban vaskalaposnak is lennie? Ő maga is cégvezető volt, igaz közel sem ekkoráé, és pláne nem keresett egy valag pénzt óránként, de megtehette, hogy nagyobb lábon éljen, mint sok más átlagember, mégsem szállt el magától. Sőt.
            A torkot karcoló füst jótékonyan hatott az idegrendszerére, így az utolsó slukk után már megnyugodva vette föl napszemüvegét és ült föl vasparipájára, ezután pedig csak a hajába és méregdrága öltönyébe belekapó, mámorító menetszéllel törődött. Ha valaki akármiről, hát Nicolas Firewood arról volt híres, hogy semmi más nem érdekelte, csakis a motorok. Se az emberek, se a jó étel, ugyan a nők már jobban, de a motorok voltak a kedvencei. Már egészen kiskora óta bütykölgetett, és tizennégy éves korában szerelte össze az első kétkerekűjét. Onnantól kezdve pedig megállíthatatlanul haladt a cégalapítás felé. Ugyan nagyon fiatalként kezdte, de azonnal felfigyeltek a tehetségére, így egyre több megrendelése érkezett, mígnem huszonnégy éves korában azon kapta magát, hogy az állam legnagyobb egyedi motorokat készítő műhelyének tulajdonosa. De a foglalkozását sosem tartotta munkának, hisz neki ez az egész az élete lett, a mindennapjai.
            A motor monoton robogása andalító szonettként költözött a füleibe, miközben a kietlen, látszólag semmibe vezető úton haladt szeretett műhelye felé. Közben elszáguldott egy használaton kívüli épület mellett, ami az övé volt. Jobban mondva az apjáé, azonban Nick még sosem járt odabent, mert félt attól, mit talál ott. Így félre se nézve hajtott tovább, egészen addig, amíg el nem ért a kissé régimódi, itt-ott rozsdás, de hatalmas helyen elterülő épülethez, aminek vakolatlan tégla falain büszkén díszelgett a „Firewood motors” felirat.
            Odabent csupán harminc ember sürgött, de amint megpillantották közeledő főnöküket, mindegyik abbahagyta a munkáját, és piszkos kezüket olajos rongyokba törölve jöttek elő az árnyékos műhelyekből, amikben a hétköznapi embernek átláthatatlan szerszám-káosz uralkodott.
            – Helló, Nick! – futott elé egy nagydarab, szakállas figura, aki nem más volt, mint Ted, a cégvezető legjobb barátja, egyben az egyik alapító. Ő is, mint mindannyian, az uniformisnak számító, névvel ellátott kezeslábast viselte. Sietve nyitotta ki a hangosan csörgő vaskaput a borostás férfi előtt, akinek jóképű arcán most először játszott valami mosolyféle.
            – Fiúk – biccentett, miközben leparkolt a munkatársak járművei mellé, majd kis habozás után jókedvűen szólt rájuk. – Mi van, elfogyott a munka?
            Az összes férfi felnevetett, de értették a célzást, így visszatértek félbehagyott dolgaikhoz, csupán a pocakos Ted maradt főnöke mellett, akinek ábrázatáról eltűnt minden jókedv.
            – Mi történt? – kérdezte kissé aggódva.
            Nicolas egy szót sem szólt, csak sóhajtott egyet, majd nyakkendőjét meglazítva elindult az irodája felé. A helyiség nem volt különösebben fényűző, egy külső, fehér ajtó, ami egy egyablakos, szűkös szobába nyílt, ahol egy íróasztalon és iratszekrényen kívül nem volt más. Nem is kellett. Amikor csak tudott, Nick maga is a fiúkkal dolgozott odakint.
            A szőkés férfi amint beért, ledobta magáról zakóját, ami alatt csak egy letépett ujjú inget viselt. Ez volt az ő személyes lázadása a multik ellen. Ugyan csak ő tudott erről, de ezzel a gesztussal egy önmagát szórakoztató csínyt hajtott végre.
            – Hányszor mondtam, hogy öltözz fel rendesen? – röhögte el magát a kicsit őszülő félben lévő munkatárs.
            – Azt akarod, hogy kirúgjalak? – vonta fel arrogánsan a szemöldökét Firewood, majd leült az íróasztal mögé.
            – Miért vagy ilyen feszült? Mi van veled?
            – Semmi, csak utálom ezt a szart – mutatott a földre dobott zakóra.
            – Én is. Ezért hagytam, hogy te legyél a főnök.
            Nick elmosolyodott a kijelentésre, mert tudta, hogy a jó öreg barátja minden bizonnyal igazat mondott. Odakint mindeközben beindultak a csiszológépek, amik hangos sikítással törtek be az iroda egy szem ablakán át. Ted azonnal fogta magát, és becsukta a nyílászárót, amivel valamelyest tompult a hangzavar, a szőke férfi pedig újabb cigarettára gyújtott.
            – Nem tesz jót – dörmögte oda neki a barátja.
            – Mi tesz jót?
            – Igazad van – biccentett a szakállas. – Tehát csak az öltöny van a rosszkedved hátterében?
            – Nem. Kaptunk egy nagy megrendelést.
            – Milyen nagyot?
            – Egy százasat. A határidő fél év.
            – Micsoda? És elvállaltad?
            – Tehettem volna mást? – vonta meg széles vállait Nick.
            – Ha már nagy megrendelés… a kettőtizenhármas újra lecsapott – mosolyodott el Ted.
– Már megint?! – horkant fel a férfi, és már előre félt attól, hogy az idegrendszere ezúttal végleg felmondja a szolgálatot.
            A kétszáztizenhármas vevő volt a legrámenősebb ügyfél, akivel valaha dolga volt a Firewood motors-nak. Mivel a cég csakis száz százalékban egyedi járműveket gyártott, így nagyon népszerű, és rengetegen próbáltak ilyen márkájú motorokat beszerezni. Azonban ez a fokú precizitás rengeteg időt kívánt, így Nicolas felügyelete alatt nem minden rendelő kapta meg a kívánt kerékpárt. Sokan próbálkoztak újra meg újra, de amit kétszáztizenhármas művelt az elmúlt két évben, az próbára tette még Ted türelmét is.
            A száma a rendelése sorszámát jelenti, ami mellett ott díszelgett a neve is: Juliette Moretti. Egy nő. Egy idegesítő, akaratos nő, aki olyasfajta, aki miatt a férfiak előítéletesek a szebbik nemmel szemben. Juliette próbálkozott már e-mail-lel, telefonnal, kézzel írt levéllel, többször való jelentkezéssel, de Nick sosem vállalta el a rendelését.
            – Nem akarod végre kielégíteni a csajt?
            – Nem.
            – Miért vagy vele ilyen?
            – Azért, mert ismerem a fajtáját. Venni akar az adott kanjának egyet a kedvenc aktuális játékszerei közül, hogy az majd megkérje a kezét és feleségül vegye, pedig lefogadom, hogy szerencsétlen fickónak az eszébe se jutott volna, de egy ilyen kaliberű dolog rákényszeríti erre. Én nem vagyok gonosz, csak megkímélem egy férfitársam, hogy tönkretegye az életét.
            A szakállas ember mogyoróbarna szemei elsötétültek.
            – Te nem vagy ép, Nick – röhögte el magát végül. – Miért, te nem vennél el valakit szívesen feleségül, aki motort vesz neked?
            – De.
            Ted somolyogva megcsóválta a fejét.
            – Mi van Hether-rel?
            – Semmi. Ma reggel szakítottunk – szavalta érzelemmentesen a főnök. 
            – Ó, sajnálom. Pedig mindannyian kedveltük.
            – Én annyira nem – mondta egyszerűen Nick, miközben az előtte heverő rendelési sorrendet lapozgatta, és valóban ott díszelgett a kettőtizenhármas, aki ugyan most csak a századik volt, de ez a név rajta maradt a cég körében.
            – Neked egy olyan nő kéne, aki megrángatja a pöcsöd, ha ilyen vagy.
            – Hether is megrángatta – pislogott fel a papír mögül egy csintalan kis félmosollyal borostája alatt.
            – Nem, nem, én másra gondolok.
            – Mondjuk?
            – Mondjuk, mint a kétszáztizenhármas.
            Nicolas csak kedvetlenül hümmögött egyet, de még csak kitérő válaszra sem méltatta barátját.
            – Tehát száz motor…
            – Ja. Nehéz lesz.
            –  Na, ne mondd! Száz motort csinálunk évente összesen, nem egy cégnek fél év alatt! A Firewood motorok azért ilyen kapósak, mert kevés van belőlük.
            – Az összes saját használatra lesz, azok a ficsúrok ilyennel lepik meg egymást.
            – Ez nem kifogás, Nick! – csattant fel a kopaszodó Ted.
            – Duplán fizetnek az összes után.
            Erre a mondatra a levegő megfagyott az aprócska irodában, a pocakos álla a földet verdeste.
            – O-oké… akkor… szólok a fiúknak – hebegte az ajtó felé mutogatva.
            – Jól teszed – ráncolta össze a szépen ívelt orrát Nick vigyorogva.
            Miután egyedül maradt, csizmás lábait az íróasztalra dobta, erős markával hátrasimította kicsit hosszabb, szőkés tincseit, amit a menetszél összeborzolt, majd szemeit lehunyva és kényelmesen hátradőlve szívta tovább cigarettáját. Elméje üres volt, nem gondolt arra, milyen kemény lesz ez a fél év, sem arra, hogy Hether most mit csinálhat. Egyszerűen nem érzett semmit, ami minden bizonnyal az állam összes pszichológusát lázba hozta volna. Az ilyesfajta viselkedés nem vall épeszű emberre.
            Relaxálását meglepett kiabálások törték meg, amelyek a Ne! Ne menjen be!, Hagyja békén és menjen innen, hölgyem! kombinációt tartalmazták. Fél szemmel felkukucskált, de meg se moccant, még akkor sem, amikor egy dühödt mozdulattal feltépték egyszerű, fehér irodaajtaját.
            Egy nő állt ott, lihegve, kivörösödve, a dühtől tajtékozva. Hollófekete haját láthatólag szoros copfba fogta még reggel, de mostanra – minden bizonnyal a sietségtől – a tincsei szemébe hullottak, aminek mesés színe minden férfit azonnal megbabonázott. Az íriszei természetellenesen zöldek voltak, olyasmik, mint az azúrszín, kristálytiszta tengerek. Áttetszők, mélyek és mindenkire veszélyesek.
            Dús keblei remegve hullámzottak a lihegéstől, de a nő csábító testét Nick nem tudta jobban megfigyelni, csak annyit látott, hogy kecses lábai megiramodnak felé, de aztán hirtelen megtorpantak. Ted piszkos kezeivel elkapta a lány vállait, így megakadályozva őt a betörésben.
            – Eressz el! – reccsent rá az apró kis teremtés olyan erélyesen, amit magasságából adódóan senki sem tudott volna elképzelni róla.
            A szőke férfi somolyogva vetett még egy utolsó pillantást a minden idomot tökéletesen kiemelő, sötétkék ruhácskára és napbarnított bőrre, majd ő vetett véget a nagydarab ember és a kicsi lányka igazságtalan csatájának, amihez elég volt egy kézfelemelés.
            – Kettőtizenhárom? – kulcsolta össze ujjait szája előtt, amire értelmetlen nézés volt a válasz. – Juliette Moretti?   
            – Igen – biccentett zihálva a megrendelő.
            A cégvezető odaadóan kinyújtotta erős karját a vele szemben álló szék felé.
            – Kérem, foglaljon helyet!


            

12 megjegyzés:

  1. Szerencsére semmi köze az ötven szürkéhez. :) Jól indul, bár egy éles szemű béta közreműködése közzététel előtt hasznosulna.
    Az bizonyos, hogy a Szürke akárhány kötetre is duzzad, nem lesz annyi kapcsolata az élettel, mint ennek a pár oldalnak van.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Attila!
    Először is nagyon örülök, hogy elolvastad ezt a valóban csak pár oldalacskát. Sokszor láttam már a neved, és hallottam már a bétázási módszereidről. Be kell vallanom, sokat gondoltam rá, hogy megkérlek, hogy olvasd el valamimet, de rettegtem tőle :D Most nagyon nagyon megleptél! Először is azzal, hogy egyáltalán benéztél egy ilyenre, másodszor, hogy szerinted jól indul az egész. A te elismerő szavaid nagyon sokat jelentenek nekem, de komolyan! Pontosan ezért gondoltam a történet újraírását, mert az alaphelyzet olyan emberi drámákra nyújt lehetőséget, amit szerintem kár lenne veszni hagyni :)
    Abban igazad van, hogy biztosan erősebb korrektúra kéne, de még ezt is három ember keze alatt futtattam át, de majd igyekszem.

    Még egyszer köszönöm, hogy benéztél, és írtál egy kis véleményt :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jo,jol irsz es varom a kovit.!:)

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Meg kell mondjam, már ennyivel is felkeltetted az érdeklődésemet. Kíváncsian várom a folytatást. :D
    Dolores

    VálaszTörlés
  5. Szia! :)
    Pár napon belül szerintem már meglesz az a folytatás ;)

    VálaszTörlés
  6. Szia :)
    Tegnap belestem, most már olvasok is.
    Meg kell mondjam, fiatalságom ellenére én elolvastam az Ötven árnyalat triológiát is, azt is szeretem - Hangsúlyozom: NEM a perverzitása miatt -, de ez... Verte. Bézbóz, tenisz, meg mindenféle ütővel leverte az Ötven árnyalatot Christiánostól, Anástól, mindenestől.
    Csak gratulálni tudok, más szót most nem igazán találok erre az érzésre.
    UI. (ezt most muszáj volt) Az első pár sornál, mikor említetted a Choppert, megmondom őszintén, igen ferde szemmel néztem, ahogy elképzeltem egy öltönyös üzletembert a chopperen. Aztán tovább olvastam, és kénytelen voltam elismerni, hogy jó nagy hülye voltam, amikor fura képek villantak be róla, mert ez így a legjobb!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hayle!

      Nagyon örülök a kommentednek, köszönöm szépen, megmelengette a szívem! Elhiszem, hogy a chopper láttán furcsán nézhettél, ugyanis nemrég közölték velem, hogy ez nem egy átlagos téma, de én pont ezt akarom elkerülni. Szerintem az 50 árnyalatban az az egyik legnagyobb hiba, hogy az írónő túlzottan a szokványos dolgokra megy rá, ezután pedig jöttek ki a hasonló stílusú könyvek, ahol minden pasi gazdag üzletember volt, hiba nélkül. Hát az enyém nem különösebben gazdag, nem átlagos és minden tekintetben elcseszett :)

      Törlés
  7. Akárki akármit mondjon, de a FSG (Szürke Ötven Árnyalata angol verziójának rövidítése, ha valaki atalfabéna [Dancsó Péter utalás, nem vagy vagyok hülye] lenne) első 10 oldala után frászt kaptam, és letettem a könyvet. Senki ne hasonlítsa ehhez, ég és föld! :) Csak gratulálni tudok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a legjobb hallani, köszönöm szépen! ;)

      Törlés