2014. július 13., vasárnap

4. fejezet

Kedves olvasóim!
Még mindig hihetetlennek tartom, hogy közel két hónapja nem hoztam fejezetet, de ti mégis visszajártok és kéritek, hogy legyen :O Köszönöm szépen, ez iszonyatosan nagy elismerés! :O
Tehát nem hagyhattam, hogy elvonási tüneteitek legyenek, szóval újra kedved kapva megírtam nektek a következő fejezetet, ami majd kilenc teljes oldal, tehát remélem, hogy senkinek se lesz a hosszra rossz szava ;) Mint látjátok, a design teljesen megújult, amit már a bejáratott kis ügyes kezű zsenimnek köszönhetek, Sam Row-nak, illetve három karakterrajzot is találtok! :)
Írjatok nekem kommentárt, jelöljétek be, mit gondoltok a fejezetről és iratkozzatok fel, ha támogatni akartok. 
Jó olvasást mindenkinek :) 






            Juliette álmosan forgatta az előtte heverő újságot, miközben kedvenc, agyoncukrozott müzlijét rágcsálta. Ez a nap egyike volt azon keveseknek, amikor végre egyedül lehetett otthon, ugyanis öccse és az apja pár napja elutaztak, tehát ő egyedül maradt. De nem is bánta. Végre pihenhetett egy kicsit és senkinek nem kellett eleget tennie és időt vesztegetnie holmi felöltözéssel, nyugodtan reggelizhetett a nappaliban a kanapén ülve egy szál tangában és trikóban, ahogy mindig is kedve tartotta. Odakint szemerkélt az eső, a tévé mellett a falnál álldogáló ingaóra pedig megnyugtatóan kattogott, minden maga volt a megtestesült paradicsom, ami tökéletesen kifejezte a pincérnő belső világát.



            A Keith-szel eltöltött kellemes este óta eltelt majdnem egy hónap, és amióta a szexi ausztrál visszatért a nő életébe, valahogy minden újra a helyére került. Ugyan az óta csak néha beszéltek telefonon, Juliette mégis az egész várost már színben látta. Már nem zavarta, hogy Anita és Meredith együtt tervezték az esküvőjüket, hogy Vera kisfia hamarosan megszületik, bár minden bizonnyal ehhez nem csupán Keith-nek volt köze, hanem a szinglivé vált Megannek is, akivel Juls minden eddiginél több időt töltött és nem élt olyan magányosan, mint eddig. Hétvége révén pedig ismét a szelídarcú barátnőjével szervezett programot egy könnyed vásárolgatás keretében, hiszen lassacskán beköszöntött a hideg ősz, az összes falevél elvesztette már üde zöld színét.
            Összességében tehát a forróvérű olasz lányka a harmónia megtestesítőjévé vált, a legjobban pedig annak örült, hogy két év után végre sikerült lemondani a tervéről, miszerint Firewood motort vásárol az édesapjának. Nicolas kósza hívása ráébresztette Juliát, hogy a férfi nem több egy egoista orángutánnál, így már nem nyomasztotta a dolog, hiszen tudta, hogy bármi más jobb ajándékot is…
            A kanál hirtelen kifordult a kócos fekete hajú nő kezéből. Tátott szájjal meredt az újság egyik hasábjára, amiben olyan dolgot hirdettek, ami derült égből villámcsapásként sodorta el Juliette kiegyensúlyozott énjét.
            – Mégis mi a franc ez?! – pattant föl és kiáltotta el magát, még azt sem vette észre, hogy a müzlis tál, amit eddig szorongatott, kirepült az ujjai közül és összetört a krémszínű járólapon.
            Ebben a pillanatban toppant be az ajtón Megan, a szokásos gyengéd mosollyal az arcán, természetesen kopogás nélkül, ami idővel kikopik az etikettből a barátnők között.
            – Jó reggelt – kukucskált be az előtérből az étkezővel egybenyitott nappaliba, azonban ereiben megfagyott a vér, amint megpillantotta a tajtékzó pincérnőt, aki most egy mitológiai szörnyetegre hasonlított leginkább. Megan Ohara meg mert volna esküdni, hogy az ében tincsek egy pillanatra életre is keltek, akárcsak Medúzáé.
            Juliette nem vette észre a látogatót, így az óvatosan közelebb csoszogott hozzá.
            – Hé, minden oké? – kérdezte halkan, miközben megérintette a domború vállakat. – Mi történt, Julia?
            Az említett szaggatottan fordult felé, arcán a düh, a keserűség és a nyomorúság furcsa egyvelege látszott, ami teljesen megrémítette a barátnőt.
            – Miért pont most? – nyöszörgött Moretti keservesen.
            – Miről beszélsz? – értetlenkedett Meg.
            – Nézd meg! – csattan föl, majd a nőies teremtés szeme elé tolta az újságot, amit az imént olvasott és rábökött egy cikkre.
            – És? – kérdezte Ohara értetlenkedve, mivel nem nézett bele.
            – A világtörténelem során először elárvereznek egy Firewood-ot, érted?!
            – Nem úgy volt, hogy már lemondtál róla?
            – De! Épp ezért kérdeztem, hogy miért pont most?! – üvöltött kétségbeesetten az olasz.
            Megan gyengéden belekarolt a barátnőjébe és a kanapéhoz húzta, majd leültette oda. Juliette a markába hajtotta gömbölyded arcát, amitől ébenfekete tincsei előre hullottak.
            – Találsz majd másik ajándékot, régóta nem jött ez össze, Juls – cirógatta lágyan a barnahajú szépség a pincérnő nyakát.
            – A rendelésről lemondtam, de… de most aranytálcán kínálják föl nekem, érted? Nem bírok ellenállni…
            – Ez egy árverés, biztos vagyok benne, hogy legalább háromszor olyan drágán fog elkelni, mint alapból.
            – De ha meg se próbálom, sosem fogom megtudni. Akarom azt a motort, Meg – nyavalygott kislányosan Moretti, és egész hajkoronáját hátralendítette.
            – Ahogy nézem, ez egy meghívós esemény – olvasgatta a cikket a barátnő. – Ezt hogy akarod megoldani?
            – Meredith minden ilyet megcsinál.
            – De ez ma este lesz, drágám. Ráadásul valamiért jelmezes… ki az a hibbant, aki jelmezes árverást rendez?
            – Nicolas Firewoodnak hatalmas egója van, Megan, biztosan sérti az önérzetét, hogy valaki el akarja adni az egyik művét, és, ha megtudná, hogy ki vette meg… garantáltan levadászná.
            – Tehát kockáztatnád az életed? – mosolyodott el félszegen Ohara.
            – Én tudom, amit a többiek nem.
            – És ez mi lenne?
            – Hogy Nicolas Firewood egy puhapöcs. Csak az arca nagy.
            – Akkor most mit csinálunk? – dőlt hátra a fotelban Meg.
            – Először is felhívom Meredith-t, szerez nekünk jegyeket, közben elmegyünk egy jelmezboltba és imádkozunk, hogy enyém legyen az a nyomorult jármű. Nos? – széles vigyor ült ki Juls elszánt arcára. – Úgyis rég volt ilyen izgalmas esténk.

~*~

            – El sem hiszem, hogy ilyen puccos helyre jöttünk – pislogott nagyokat Megan a város egyik látványosságára, amely egy barokk kastély pompájában tündökölt, s megannyi nemes család lakhelyéül szolgált az elmúlt párszáz évben.
            Az eső ugyan egész nap zuhogott, a lányokat megkímélve estére úgy döntött, hogy eláll, így nem koszolódtak össze azok a mesés ruhaköltemények, amit furcsa mód nagyon jutányos áron vásároltak meg egy kicsi butikban. Mindketten óriási, romantikus öltözéket vettek fel, derekukon fűző karcsúsított, amelyet a kissé öregedő varrónő precíz pontossággal díszített ki gyöngyökkel, és ugyan a kemény abroncs nyomta a derekukat, úgy érezték, mindenképp megéri a szenvedés, hisz így pár órára visszacsöppenhettek egy méltón emlegetett történelmi korba, a romantikába.
            Már messziről lehetett látni, hogy hol kezdődik a hatalmas kastély udvara, ugyanis a járda mentén ezt magas sövény takarta el az illetéktelen szemek elől. Az egész árverést olyan nagydobra verték, hogy sok szép ruhába öltözött ember hintóval érkezett a kastélyhoz, de a két lány csak gyalog, a hosszú uszályokat maguk után húzva tették meg az utat a pornép makadámköves járdáján, ezért az a sok ember, akik nem értesültek az árverésről, mind elképedve figyelték Juliette és Megan felvonulását.
            – Én meg el sem hiszem, hogy Meredith képes mindent elintézni.
            – Igen, eléggé rémisztő – bólogatott Meg. – Őszintén, sokszor elgondolkodom rajta, hogy…
            – Maffiózó?
            – Igen – pislogott nagy, barna szemeivel.
            – Nyugi, én is – kuncogott az olasz. –Marhára idegesít ez a haj – nyomkodta meg hatalmas, loknis kontyba fogott loboncát Moretti.
            – Nem vagy igazi kisasszony – szidalmazta halkan, de jókedvűen barátnője, hisz a kovácsolt vaskapuban posztoló két, huszárnak öltöztetett ember már felfigyelt rájuk.
            – Üdvözöljük a hölgyeket – hajoltak meg kissé, amikor eléjük értek.
            Mindkettejük tekintete akaratlanul is elkalandozott a csodás teremtéseken. Megan sápadt bőrét csodálatosan kiemelte a smaragdzöld szín, de Julia messze elnyomta őt szépségével, egyértelműen látszott, hogy melyikük érkezett vásárlási szándékkal. Moretti testén egy burgundi vörös szaténból varrt, finom csipkével díszített és aranyszálakkal átfont, mélyen dekoltált báli ruha díszelgett, telt ajkain pedig vérvörös rúzs. Ugyan nem akarta az egész beöltözősdit túlzásba vinni, mert sejtette, hogy ez csupán csak egy gazdag ficsúr őrült kéjelgésére hivatott, mégis a nőiesség megtestesítőjévé vált, amitől a két férfi nagyot nyelt, majd összenéztek.
            – Láthatnánk a meghívókat, hölgyek? – nyújtották egyszerre mindketten a kezüket, amibe rögtön bele is kerültek az aranyszegélyes papírocskák. – Köszönjük. Még mielőtt bemennének, kérjük önöket, hogy vegyék ezeket fel! – mondta az egyik, közben a másik, aki magasabb és izmosabb is volt cingár társánál, egy asztalon keresgetett, végül két maszkot nyújtott át a lányoknak.
            – Ez minek? – ráncolta homlokát Juliette, ahogy a bal oldalt tollakkal, körben pedig gyöngyökkel és csillámmal díszített holmira nézett.
            – A rendező fontosnak tartja az anonimitást, hölgyem – válaszolt kacéran ismét a magasabb, aki jobban megnézve nem is volt rossz, sőt. Barna szemei okosan és vonzóan csillogtak.
            – Értem – felelte, ezután pedig egymásnak segítve felhelyezték az álarcokat.
            – Illetve még itt van ez is – adta át az alacsonyabb, kicsit fiatalabb fiú a táblát, amivel licitálni kell majd. – Az öné a kétszáztizenhármas.
            – Kettőtizenhárom? – motyogott Julia.
            – Valami gond van vele?
            – Nem, nem, dehogy! – mentegetőzött. – Csak mintha valahol hozzám kötötték volna ezt a számot.
            – Jó szórakozást, hölgyeim – hajoltak meg ismét a sötétkék ruhás huszárok, majd a két barátnő belépett.
            Az igazat megvallva egyikük sem járt még idebent, hisz ez a hely csakis a turistáknak volt különleges, a helyi lakosokat nem nagyon érdekelte, mindig csak kívülről nézegették. De most, hogy ilyen közel, ilyen korhű öltözetben sercegett a csiszolt kavicsos járda a magas sarkújuk alatt, hallották, ahogy az esténként beinduló locsoló cseppjei hogyan csilingelnek a formára nyírt sövényeken és márványszobrokon, máris sokkal jobban tetszett nekik, mint azt hitték. Előttük pár száz méterre a kastély aranyozott ajtaja mindkét szárnyával nyitva várta őket, de a látványba még beleütközött az a hatalmas szökőkút, amiből most is méterekre lövellt fel a víz. A selyemfüvű udvaron természetesen rengeteg ember csevegett, mit sem törődve másokkal, mindannyian korhű öltözékekben és fekete maszkokban.
            – Miért van olyan érzésem, hogy ma este még nagyon be fogunk égni? – suttogta oda Megan Juliának, miközben próbált magabiztosnak mutatkozni.
            – Azért, mert ez így lesz, kedves Meg – felelte ő, majd jobban megszorította a szoknyája szélét, hogy leplezni tudja kezének reszketését. – Túl sokan vannak. Sosem lesz enyém az a rohadt Firewood.
            – Ha már eljöttünk idáig, legalább bízz magadban! – somolygott az ex-menyasszony.
            Lassan a csodás üvegajtóhoz értek, ahol egy pincér rögtön pezsgővel kínálta őket. Belépve természetesen azonnal élőben játszott komolyzene és sznob duruzsolás hangja ütötte meg a fülüket, a hall telis-tele volt vásárolni vágyókkal. A két nő nem ilyen társasághoz szokott az idők folyamán. Ugyan néha jól esett a tehetős lánykát játszani, a valós gazdagság messze esett tőlük, itt viszont arcon csapta őket mindez. Feszélyezett, kínos érzés lett rajtuk úrrá, és abban a pillanatban mindketten inkább egy utcasarki kocsmába vágyakoztak, hiába a pompa.
            – Bassza meg – suttogta Juliette, amit a kimért beszélgetések elnyomtak.
            – Hogy mi? – hajolt hozzá közelebb Megan.
            – Mondom bassza meg! – emelete meg kissé a hangját a másik.
            – Mi van?
            – Azt mondtam, hogy bassza meg! – üvöltött ezúttal torka szakadtából Juls, de a legrosszabb pillanatban, ugyanis egy kilencven és a halál között küszködő morcos arcú bácsika épp akkor haladt el mellettük, és nem kis megvetéssel vizsgálta végig a két átlagos hölgyet.
            Mindezek ellenére ez a mérhetetlenül lenéző pillantás kellett ahhoz, hogy elérkezzen a barátnők között az a pillanat, amikor mindkettejük úgy döntött, hogy csinálhatnak bármi hülyeséget, hisz ketten vannak, tehát a leégés is két emberen oszlik szét.
            – Menjünk, keressük meg, hol lesz az a hülye licit – nevetett Moretti, a másik pedig jókedvűen követte.
            A kanyargós folyosókon előre haladva szerencsére egyre tompult a sznob-szféra, így végre kiabálás nélkül is megérthették egymást.
            – Még szerencséjük, hogy ilyen meleg lett estére, különben mindenki összefagyna ezekben a bárgyú szerelésekben – kuncogott a barna szépség, Julia pedig belé karolva nevetett fel.
            Ők maguk sem értették, mi hozta ki belőlük, harminc éves nőkből a vihogó tizenhat éves kislányt, de valahogy ez egy furcsa helyzetben mindig így történik régi pajtások között.
            – Ne is mondd! Nem tudom, ki volt az a hülye, aki kitalálta ezt a maszkabált, de jól fejbe kéne rúgni. Mindig is tudtam, hogy brokátkabátban, meg harisnyában minden pasi melegnek néz ki, de azért megtapasztalni nem akartam!
            – Oda megyünk! – mutatott a kicsit szűkösebb folyosóról kiérve a szemben lévő, magas, fehér ajtóra Meg, ami mellett egy tába álldogált árverés felirattal.
            Mint ahogy itt minden, ez a kastélyrész is aranytól, márványtól, elefántcsonttól és makulátlan tükröktől volt fényes, a tojásszín, stukkós falakon portrék és gyertyatartók függtek.
            – Megkeresem a mosdót – mondta Ohara.
            – Oké, én addig benézek – válaszolt a pincérnő, majd gondolkodás nélkül benyitott a terembe, ami tömve volt székekkel, az emelvényen pedig kiállítva ott állt az eredeti Firewood, Juliette pedig csak ezek után vette észre, hogy a legelső sorban ott ült maga, a lélegző Firewood is.
            A nő lesokkolt, lábai a földbe gyökereztek, miközben a férfi az ajtó felé fordult, tekintete pedig még jegesebb, még ridegebb volt, mint általában.
            – Miss Moretti – állt fel Nick könnyedén, erős ujjai között a férfiak egyszerű, de szintúgy fekete maszkját szorongatta.
            Juliette nagyot nyelt, rubintköves nyaklánca megemelkedett a nyomán.
            – Mr. Firewood – biccentett zavartan.
            – Ki hitte volna, hogy ön is eljön – lépkedett magabiztosan régi ügyfele felé.
            A férfi természetesen még ezek között a megkötések között is próbált lázadni. Nem szokásos, kifinomult öltözéket vett föl, sokkal inkább hasonlított egy iszákos banditára, mint nemesre. Térdig érő csizmát, bőrnadrágot és egy laza inget viselt egy egyszerű mellénnyel, oldalán pedig egy bőrtasak lógott.
            – Ezt én is mondhatnám – vágott vissza kimérten Juliette. – Minek önnek a saját motorja?
            – Szokásosan nagy a szája, Miss Moretti – felelte Nick, és végigsimított erős borostával övezett arcán. – Ez a közeg úgy hiszem, nem az ön pénztárcájának való, mégis mit keres itt?
            – Ha ön nem csinálja meg nekem azt, amit akarok, akkor más módszerekhez kell folyamodnom.
            Az első vendégek megérkeztek a terembe, Nick pedig könnyedén feltette az arcára a maszkot, majd egy laza mozdulattal végigszántott piszkos szőke tincsein.
            – Hányas számot kapta? – nézett a táblácskára.
            – Kettőszáztizenhárom – nézett furcsán Julia. – Miért?
            – Oh – mosolyodott el félszegen a szerelő. – Illik magához.
            – Ezt mégis, hogy érti? – értetlenkedett az olasz szépség.
            – Nem számít – rázta meg a fejét, majd nézte, ahogy a lány háta mögül még több ember bukkant fel. – Jó önt ruhában látni.
            Juliette pár pillanatig zavartan pislogott, majd eszébe jutott a nap, amikor a busz letépte róla az egész város előtt a kedvenc ruháját.
            – A-a motoros?! – kapott észbe, de amikor zöld szemeivel Nickre nézett volna, ő már elfoglalta a helyét a leghátsó sorban.
            A maszkos vendégek szinte már folyamként törtek be a terembe, de a nő még mindig elképedve állt egy helyben, mígnem végül Megan zökkentette ki a sokkból, aki nehézkesen furakodott be mellé.
            – Minden oké? – ért Julia vállához.
            – Oh, persze, persze – rázta meg a fejét. – Keressünk helyet! – fogta meg a hoppon maradt kezét és vezetni kezdte.
            Amint helyet foglalt mindenki és a traccsolás zaja a tetőfokára hágott, az emelvényen kiállított motorcsoda mögött meglebbent az aranyszín bársonyfüggöny és kilépett a rejtekéből egy pocakos, szakállas, kissé alacsony és öregedő, de még mindezek ellenére is jó kiállású férfi, ritkás haját hátul copfba fogta és ő is ugyanolyan maszkot és elegáns brokátöltözéket viselt, mint a vendégei. A kisugárzásából sütött a gazdagság, mosolya pedig legalább annyi önteltséggel volt tele, mint Nicolasé.
            – Hölgyeim és uraim, engem Anatole Hastings-nek hívnak! – szólalt fel teljes tüdőből, mindenki elhallgatott. Hangján érezni lehetett a több évnyi cigaretta okozta kárt. Juliette fejében még az is megfordult, hogy lehetséges, hogy Mr. Arrogancia apja az illető. A motor melletti magas, karcsú pulthoz lépkedett, amin egy kalapács hevert. – Nagyon szépen köszönöm, hogy mindannyian elfáradtak erre a neves eseményre, örömmel tölti el a szívemet, hogy a meghívónak megfelelően korhű öltözékben érkeztek – mosolyodott el, aztán megköszörülte a torkát. – Sajnálom, de úgy éreztem, ennyivel meg kell becsülnünk ezt a járművet – mutatott a rubintvörös fényezésű chopperre. – Ez nem csupán az ország, hanem talán az egész világ legszínvonalasabb motorkerékpárja – erre a mondatra mindenki felmordult, de pár másodperc után ismét elcsendesedtek. – Biztosan kíváncsiak rá, hogy mindezek ellenére mégis miért akarok túltenni rajta. Nos, ennek csupán az az egyetlen oka van, hogy jómagam valójában nem is tartok rá igényt. Tudom, kissé ostobán hathat, de még fiatalabb koromban beleszerettem a Firewood-csodákba és úgy éreztem, hogy nekem is mindenképp kell egy, s meg is kaptam.
            Juliette arcára kiült az undor, ahogy a ráncosodó ficsúrt hallgatta. Ő komolyan igényt tartott egyre, méghozzá jó célból, de nem kapta meg, ez az ember meg csupán játszani akart, Nick mégis megajándékozta.
            Ekkor hátrapillantott, hogy tekintetével megkeresse a férfit, de nem találta meg a nagyjából ötszáz vásárló között, csak a dühének vibrálását érezte.
            – De nem tartom méltónak, hogy a garázsomban porosodjon ez a remekmű, ezért úgy döntöttem, hogy inkább eladom, és a szerencsés tulaj most ott ül maguk között. A jármű teljesen új, egyszer sem használtam, csakis maga, Nicolas Firewood vitte el próbakörre.
            Érezhetően megfagyott a teremben a levegő. Mindenki feszülten figyelt, hogy mégis mennyi lesz a kezdő licit.
            – Ráadásul a mérhetetlen eszmei értéke is van – szavalta magasztos hangon, a nyakán lévő megereszkedett bőr alig bírt már rezegni a sok szócsépléstől. – Tehát kezdjük a licitálást háromszázezer dollártól – jelentette ki vállvetve, de Moretti teljesen lesokkolt az összeg hallatán.
            – Nekünk mennyink van? – hajolt hozzá közelebb a smaragdruhás.
            – Én százötvenet szántam rá… – sóhajtott szomorúan, mert tudta, hogy innentől esélytelen az egész, csakis azért ült a pénzeszsákok között, hogy a szívét fájdítsa.
            Az összegek egyre magasabbra nőttek, mindig huszonöt-ötvenezer dollárral növekedve, holott már az alapár is olyan horribilis volt, amiről egy Juliette-hez hasonló pincérnő csak álmodozhatott. Végül az árverés a hétszázezernél torpant meg, Anatole pedig számolni is kezdett, de ekkor valaki kirúgta maga alól a széket, és teljes higgadtsággal hirdette ki az ő zsebére tervezett összeget.
            – Egymillió dollár – mondta, amire mindenki azonnal odakapta a fejét, így a két barátnő is.
            Moretti azonnal felismerte Nicolast, de még csak ideje sem volt reagálni, Anatole azonnal csapkodni kezdett a kalapácsával, amit egy irigykedő, visszafogott tapsolás követett.
            A férfi gondolkodás nélkül száguldott a motorjához, és nem is törődött azzal, hogy a tulaj kezet akart vele fogni. Egyszerűen csak megragadta a kormányt, hogy az udvarra tolja a szerzeményt. Senki sem értette, mit akart ezzel, és Juliette-en kívül más nem is sejtette, hogy kit rejt az álarc. A kíváncsiságtól vezérelve tehát a vörös ruhás nő azonnal a férfi nyomába eredt, akit már csak a szökőkút melletti kavicson ért utol. Rémülten nézte végig, ahogy Nick elfektette a motort és az oldalán lévő táskába nyúlt, amiből egy kalapácsot húzott elő, majd a magasba emelte.
            – Ne! – kiáltott fel Julia, és odarohant a férfihoz, hogy megakadályozza tervében.
            Az ajtóból halk duruzsolás hangzott föl, mindenki távolról figyelte, hogy mit fog tenni a két fiatal, akik tagadhatatlanul ismerték egymást.
            – Takarodj innen, Moretti! – reccsent rá a megszeppent lányra Nick.
            – Ne, kérlek, ne tedd tönkre! Ha neked nem kell, akkor add nekem! Kérlek, nekem szükségem van rá! – győzködte a pincérnő a rideg szerelőt, szemét vékonyka könnyfátyol homályosította el. – Könyörgöm, Nick… – suttogta ezt már elfulladva.
            A férfi egy pillanatra megtorpant. Értetlenkedve nézett az általa olyannyira gyűlölt személyre, és nem értette, hogy egyáltalán miért villant át az agyán a lehetőség, miszerint tényleg neki adná a motort. Valamiért Juliette Moretti olyan hatással bírt a megszelídíthetetlen emberre, mint amilyet a járművek összeszerelése sem jelentett, Nicolas pedig pontosan érezte ezt. Tudta, hogy távol kell magától tartania a nőszemélyt, hogy nem szabad vele többet még csak összefutnia sem, hiszen egyetlen érintésével képes volt felforgatni a rendezett életét.
            – Azt mondtam, hogy takarodj innen! – lökte el teljes erejéből, amitől Julia egész testével előre csúszott a kavicsokon, és csupán egy kongó, csikorgó hangra eszmélt fel.
            Firewood vérszemet kapva ütötte-vágta, rombolta, pusztította el a motort, amit ugyan majdhogynem tíz éve készített, de még mindig emlékezett rá, mint ahogy mindegyikre, s ugyanúgy szerelmes volt belé, mint a többibe. De őt ezzel a húzással megalázták és semmibe vették, a rohadék tulaj átlépte az elveit és szigorú erkölcsrendjét, amit az ő életében mindig végzetes következmények követték. Minden mérgét és agresszív erejét beleadva csapott le a kalapáccsal újra és újra, egészen addig, amíg a jármű menthetetlenül tönkrement. Ezután a férfi felegyenesedett, mozgása lassú volt és fenyegető, akár egy vadállaté. Arcáról letépte az álarcot és a földre dobta, tekintete épp úgy tükrözte a belsejében tomboló vihart, mint a mozgása.
            A tömeg természetesen felmordult, ahogy Mr. Hastings is. Ugyan kihirdették az újságban az eseményt, de ő úgy gondolta, hogy Nicolas Firewood túlságosan is elfoglalt ahhoz, hogy ilyen kis semmiségekkel törődjön.
            – Kérem, uram! – lépett elő a volt tulaj a vendégei köreiből.
            Nicolas megpillantotta őt, először habozott. Tudta, hogy ilyen helyzetekben nem szabadna szabadjára engednie az érzelmeit, ugyanis az rosszat tehet az üzletnek. Viszont afölött sem tudott eltekinteni, hogy az árverezés is ilyen hatással lehet a vállalkozására.
            Nehéz, de gyors léptei alatt visítva sercegtek a kavicsok, mindent elsöprő hurrikánként robogott az öregecske Anatole felé, aki maradék tekintélyét is elvesztve próbált menekülni, de a mögötte kialakult emberbarikád útját állta. Hangosan felhördült, amikor a szerelő megragadta selyemnyakkendőjét és úgy rázta meg a nála ugyan kisebb termetű, de izmosabb férfit, mint egy tehetetlen rongybabát.
            – Kérem, ne üssön meg! – emelte reszketegen arca elé májfoltos kezeit, ami elhessegette Nick szeme elől a lila ködöt.
            Mindig nehezen uralkodott az érzelmein, legfőképp akkor, amikor a neki legdrágább kincseket bántották, nevezetesen a motorjait. Számára ez szent volt és sérthetetlen, és aki a nem létező lelkükbe taposott, annak számolnia kellett a teremtőjük haragjával. De ez az esetlen öregember, aki Nicolas szemében a legtöbb élőlénnyel azonosan egy féreg tiszteleti szintjén állt, még azt sem érdemelte meg, hogy arcba köpje.
            A motoros összeráncolta orrát, szűkebbre húzta szemeit és hangosan morrant egyet, majd a tömegnek lökte az árverezőt.
            – Így jár az, aki nem becsüli meg a Firewood-ot – dörmögte cigarettától karcos hangján, majd még hozzátette –, gyomorforgató rohadékok.
            Ezzel sarkon is fordult, és el is vágtatott volna visszafordulás nélkül, ha nem pillantja meg a mindeközben a motorkerékpár romjaihoz kúszott Juliette-et. A nő szomorkásan vizsgálta a maradványokat, hiszen képes lett volna akár arra is rááldozni, hogy helyre hozassa a hibát, csak azért, hogy apját végre igazán boldognak láthassa tíz év után. De menthetetlen lett. Julia fölállt a mocsokból, és miközben bérelt ruháját tisztogatta, Nick nesztelenül mellé lépett, neki pedig nem kellett még csak rá sem néznie, hogy tudja, ki liheg a fülébe.
            – Maga is ugyanolyan, mint ők, Miss Moretti – sziszegte gúnyosan, azonban nem a remélt reakciókat kapta.
            Ugyan magának sem akarta bevallani, de rendkívül élvezte a pincérnővel vívott heves szócsatákat és azt, ha kihozhatta a sodrából a hölgyet, ez pedig gyakorlatilag egy csettintéssel véghezvihető volt. De ezúttal Juls nem reagált. Lemondóan megrázta csinos fejecskéjét.
            – Ön menthetetlen, Mr. Firewood – suttogta visszafojtott hangon.
            Nicolas döbbenten pislogott rá. Meredten bámulta Juliette tökéletes és vonzó profilját, azt akarta, hogy a nő kiabáljon vele, álljon a sarkára, ami rendkívül szokatlannak számított tőle, hisz egész eddig legalább annyira felhúzta az ellentmondás, mint a hasonló motoros incidensek, és talán nem is azon lepődött meg, hogy az ében szépség micsoda önuralmat gyakorol, hanem, hogy ez mennyire zavarja őt. Egy szót sem szólt, csak résnyire nyílt ajkakkal figyelt, íriszei jegesen csillogtak.
            Moretti nagy levegőt vett, majd némán visszakullogott a rémülten és megvetően bámészkodó vásárolni vágyókhoz, hogy megkeresse barátnőjét.

~*~

            Nicolas kifejezéstelen arccal lépett be egyszerű, dísztelen otthonába, majd felkattintotta a lámpát, a hosszúlábú szőke cicababa pedig széles mosollyal követte őt.
            – Tehát itt laksz? – kérdezte.
            – Nagyon úgy néz ki – morgott Nick, majd a fogasra akasztotta bőrdzsekijét. A nőnek nem segített levenni a kabátját.
            – Nagyon tetszik – dorombolt lágy hangon a szőkeség, akinek ajkain vérvörös rúzs díszelgett.
            – Nem azért van, hogy tetsszen neked – jelentette ki semlegesen a férfi, majd a nagy, de enyhén elhanyagolt konyhából a nappaliba vezette az új áldozatot, ami üres volt és fénytelen.
            A lakásával csodákat lehetett volna művelni, ha szánna rá egy kis időt, de ő ezt olyannyira nem tartotta fontosnak, hogy a létszükségleten kívül semmi mással nem ruházta föl az amúgy nagykertes családi házat.
            Mindketten lehuppantak a tévé előtt álló sarokkanapéra, a nő pedig habozás nélkül esett neki Nick ingjének kigombolásához.
            – Mit művelsz, Sara? – pislogott rá kissé értetlenül a férfi.
            – Hogyhogy mit? – morgott az alig húsz éves lány, közben pedig a szerelőhöz közelebb húzódva csókolni kezdte annak forró, enyhén borostás nyakát, műkörmös ujjai pedig már felfedezőútra indultak a slicc felé.
            – Hé, hé! – tolta el magától homlokráncolva Firewood. – Előbb a szerződés…
            – Nick, te is tudod, hogy velem bármit csinálhatsz – rohamozta meg újra a férfias nyakat Sara, de ismét elutasították.
            – Ez nem így megy, drága – reccsent fel Nick kissé erősebben, majd a nappaliból nyíló kopár hálószobájába ment, hogy az íróasztal fiókjából előhalássza a papírköteget, amit hozzá nem méltó módon előre kinyomtatott.
            Ott állt egyedül, a szürke, élet nélküli helyiségben és a kezében szorongatott szerződésre pillantott, amit eddig mindig szigorúan követett és betartott mindenkinél, hisz ilyen esetekben nagyon fontos a határok felállítása. A fehér ajtó mögül kikukucskált a fekete kanapén ücsörgő új áldozatra, aki épp akkor gombolt ki egy gombot a dekoltázsán, majd kissé megigazgatta szilikonnal kitömött műmelleit.
            Ha valami, akkor két dolog biztos volt az életben: az egyik a halál, a másik pedig, hogy Nicolas Firewood akármilyen forrófejű, a szokások rabja. Minden nap cigivel, kávéval és az előző esti maradékkal kezdődött, majd betért a műhelybe és nagyjából éjfélig dolgozott, ezután hazatért és aludt. Csupán egyetlen dolog ékelődött be szoros napirendjébe, ez pedig a szőke nőkkel folytatott érzéketlen szex, ami csakis arra hivatott, hogy a férfi idegrendszere ne omoljon össze a sok stressztől, ami őt érte nap, mint nap. Valaki sportol, valaki piál és valaki drogozik. Ez is hasonló volt. Sara pedig vonzó, nagyon is vonzó és bevállalós, tökéletesen megfelelt a férfi kényes ízlésének, és mégis, valamiért hidegen hagyta. Nem érezte azt a bizonyos bizsergést, ami ilyenkor minden alkalommal végigszaladt a testén. Nem érdekelte a topmodell alkat, a szőke tincsek, a lány minden bizonnyal feltűnési viszketegségéből kialakult mérhetetlen perverziója, csakis egyetlen jelenet forgott az eszében újra meg újra, s csupán ekkor döbbent rá, hogy a szerződést egyetlen okból készítette elő, mégpedig azért, mert akivel kapcsolatot akart folytatni, azt már régebben megismerte. Pontosabban két éve ment az idegeire.
            – Sara! – robbant ki a szobából Nick.
            – Igen? – mosolyodott el kacéran az említett.
            – Tünés – biccentett fejével a kijárat felé, amitől a lány teljesen lefagyott.
            – Hogy mi? – pattant föl a kanapéról miniszoknyáját lejjebb rángatva magán.
            – Azt mondtam, hogy tünés van! – ismételte meg magát a férfi, amit pár másodperces döbbent csend követett, majd a kedves Sara, akinek karrierje nem bizonyult túlságosan hosszúnak, ripacskodó sikoltozások közepette elhagyta a helyiséget.
            A Firewood motors tulajdonosa nem habozott. Azonnal lekapta a fogasról a fekete, kopott bőrdzsekit, majd kirontott a bejárati ajtón. A háza pontos szomszédságban volt a műhellyel, ami most síri csendben mosolygott szerető gazdája láttán, a nyitott műhelyek sötét szembogárként vizslatták a tájat. Az ég halkan dörrent egyet, majd az épület hullámpaláján koppantak az első esőcseppek, amik nemsokára tömegesen hullottak alá a fekete felhőkből. A motoros azonnal az irodájába rohant, de a sötétszőke tincseiről már ekkor is patakokban csorgott le a víz. Az aktákat sorra tépte ki a szekrényből, mígnem meg nem lelte az, amelyikre anno oly hevesen nyomta rá az elutasítva vörös bélyegét. Hóna alá csapta a dossziét, majd anélkül, hogy eszébe jutott volna Scarlett, gyalog vágott neki a belvárosba vezető útnak.
            Az eső már kőkeményen érte a bőrt, amikor Nick nagy szerencsével le tudott inteni egy taxit egy magányos, rossz környéken végigkígyózó utcán. Gyorsan bemondta a címet, amit a Kettőtizenhármas jelentkezése alatt talált, ezután már csak annyi dolga volt, hogy az ablakon kibámulva gondolkodhasson, hogy mégis mi a jó francot csinált. Miért utasította vissza az amúgy tökéletes alanyt? Miért akart a világ legidegesítőbb nőjéhez menni? Miért utálta magát rohadtul, amikor arra a kínkeserves pillantásra gondolt, ami tegnap a motor összetörését követte?...
            A legszívesebben megmondta volna a taxisnak, hogy azonnal forduljon vissza, de már késő volt. A kopaszodó férfi megszólalt.
            – Megérkeztünk, uram, harmincöt kilencvenkilenc.
            Nick átnyújtotta a pénzt, megvárta, amíg a sofőr visszaad neki, ezután kiszállt a sárga járműből az út szemben lévő részén, hogy minél távolabb legyen az aranyos, női kézzel gondozott házikótól, s nem is mert közeledni.
            A veranda fölött egy aprócska lámpa égett, ami alatt két ember állt bőrig ázva. Egy nagydarab, dús hajú, erős férfi, aki összetört szívvel bámult az előtte ácsorgó lányára, akinek gyönyörű, ébenfekete haját a vízcseppek vaskos tincsekre bontották szét.
            Juliette őrjöngött, kiabált hosszú perceken keresztül, mígnem zokogásban tört ki, és apja rögtön magához ölelve vigasztalni kezdte.
            Ugyan a kegyetlen, őszi zuhatag morajlása olyan hangos volt, hogy Nicolas egy szót sem hallott a nő szavaiból, de ez nem is kellett. Pontosan tudta, hogy miről is volt szó.

11 megjegyzés:

  1. Kedves Luna!
    Nem igazán tudom, hogy mit is írhatnék, de megpróbálom összeszedni magam, és valami elfogadható véleményt kreálni :)
    Először is, imádom őket, mind Nick-et, mind Juls-t, hiába nincsenek -még- hatalmas összeborulások és mély, romantikus érzelmek egymás felé, inkább csak vonzalom, engem mégis magába szippantott a történet, akárcsak a Tengerek démona vagy az Északi szél -amit nem rég kezdtem el olvasni.
    Szeretem az írásmódodat -pedig be kell valljam, nem vagyok oda E/3 írt történetekért-, a történetvezetésedet, a kidolgozott szereplőidet, és úgy magát a story-t, ami már most sokkal jobban tetszik, mint A szürke 50 :)
    További sok sikert kívánok, és olvasóként rám mindig számíthatsz! Alig várom a következő részt, mint eddig is!

    Ölel,
    Fallen Angel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Angel!
      Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, igyekszem mindig úgy írni, hogy szórakoztató legyen és mindig megtaláljam az egyensúlyt és nem elsietni a dolgokat :)
      Annak pedig kifejezetten örülök, hogy nem csak ezt az egy blogomat követed, nagyon szépen köszönöm!
      Sietek a következővel és remélem is, hogy olvasóm maradsz :)

      Köszönettel,
      LunaG

      Törlés
  2. Drága Luna!

    Élvezet volt olvasni a történetetdet, amit megjegyzem már nagyon vártam! Megleptél, sőt megdöbbentem, mert eleve nem számítottam a bálra, sem arra, hogy a végén öszetöri a motort, azt hittem ellágyul a szíve. De úgy egyszerű és kiszámítható lett volna, szóval jobb is így! ;) Na meg a vége... mi lesz itt még? Izgalommal várom a folytatást!

    Pippa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Pippa!
      Igyekszem mindig úgy csavarni a szálakat, hogy az teljesen kiszámíthatatlan legyen ;) És ne izgulj, nagyon nagyon sok minden lesz itt még :D

      Törlés
  3. Drága Luna!

    Nagyon vártam a következő részt, szinte két naponta járkáltam fel az oldalra. Hihetetlenül jó rész lett, nagyon szépen leírtad az eseményt, tényleg nagyon tetszett. Meglepődtem, hogy Nick a végén elment a lányhoz, de örülök neki és ezért még jobban várom a következő részt! Siess vele! :)

    Ölel,
    Dorothy L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorothy!
      Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de köszönöm szépen, hogy ilyen kitartóan visszajártál, nagyon jól esik, ahogy az is, hogy tetszett a fejezet. Remélem a továbbiakban sem okozok majd csalódást :)

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Nemrég találtam rá a blogra, és azonnal végigolvastam az eddigi részeket. Nagyon JÓ!!!
    Egy dolog azonban aggaszt, már nagyon régen nem tettél fel újabb részt. Ugye hamarosan olvashatjuk a folytatást? Nagyon várom!
    Cat

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia kedves Névtelen!
      Gondolkodom rajta ;)

      Törlés
  6. Nem tudok belekötni, élvezhető volt, tényleg nagyon hosszú, a szereplők szokásos módon nagyon tutik, és érdekes, hogy mindig egy picit többet tudunk meg a karakterről. Ez a "lázba hoz, pedig nem akarom" dolog viszont nekem elég sablonos. Ez adja a történet alapját, a körítés nagyon jó, mégis olyan rossz olvasni azt a sablont, ami szinte minden könyvben megtalálható. Minden más azonban olyan egyedi, hogy 10-ből 9999999*-et ér el! Gratulálok! Ölel, Lottie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, én nem tudom, én mindig úgy vagyok vele, hogy vannak olyan sablonok, amik még mindig eredetiek, csak a tálalás számít. Én nem tudom őket úgy elképzelni, hogy azonnal puszi-puszi :D

      Törlés