2014. augusztus 25., hétfő

5. fejezet

Mit tudnék mondani, kedves olvasóim? Csodásak vagytok, hogy mindig visszajártok és kéritek az új részt. Remélem, hogy kielégítem az igényeiteket, most Nick lelkébe kaptok egy kis belátást. Jó olvasást! ;)
Jelezzetek vissza, ha gondoljátok, iratkozzatok föl ;)






            A csinos, barnahajú nő, aki fiatal kora ellenére hatalmas hírnévre és elismerésre tett szert a szakmája terén, nagyot sóhajtva lépett be a rendelőjébe, hisz előre tudta, hogy eddigi karrierje egyik legnehezebb páciensét kell majd faggatnia a következő egy órában. A szőke férfi modortalanul feküdt az ülésre szolgáló díványon, egyik lábát a háttámlára vetve várakozott a doktornőre.
            – Mr. Firewood, megtenné, hogy nem piszkolja össze bútorokat? – erőltetett mosolyt a szájára a nő, közben leült a kettejüket elválasztó íróasztal mögé és köhécselve megigazította a szürke nadrágkosztümöt, amit viselt.
            Nick úgy tett, mintha nem értené a kérdést, felhúzott szemöldökkel pillantott a doktor felé.
            – Kérem – tette hozzá a pszichológus, aki máris analizálni kezdte a férfi viselkedését. A legfőbb, ami jellemző volt rá, az a mérhetetlen bizonyítási vágy.
            Nicolas határozottan ült föl, lábai széles terpeszben álltak, a karjait pedig a combokon pihentette. Ha Deborah nem lett volna vérprofi, minden bizonnyal elkalandozott volna az izmokon, amiken vonzóan feszült a V nyakú, szürke póló, de ő ügyet sem vetett rá. Higgadt mosoly terült szét vörös ajkain, ezután bekattintotta a tollát és felfirkantotta a dátumot a páciens kórlapjára, aki eközben kíváncsian nézett körbe a teremben. Ugyan nem ez volt az első alkalma itt, de mindig lenyűgözték a bézs falak, a fekete, modern bútorok és a levegőben terjengő enyhe levendula illat, ami magát a doktornőt is belengte.




            – Furcsa, hogy pont egy kórházban rendezte be a rendelőjét – szólalt meg végül Nick.
            – Miért gondolja furcsának?
            – A berendezés alapján inkább tűnik magánpraxisnak.
            – Azért vagyok itt, hogy rögtön kéznél legyek, ha szükség van rám.
            – Gondoltam – felelte érzelemmentesen a férfi, majd a nőre pillantott, akinek az üres íróasztalán ott csücsült még egy ismerős, holott Nick tudta, hogy csakis ketten szívják a szoba levegőjét.
            A Juliette Moretti-hasonmás ezúttal kigombolt, fehér inget, rövid, fekete szoknyát és egy abból kivillanó harisnyakötőt viselt. Ébenfekete haja kócos volt, mintha Nicolas épp most végzett volna vele, és legalább olyan kacéran is vigyorgott. A férfi megpróbált nem rá figyelni, hogy ne tűnjön teljesen dilisnek.
            – Hadd haljam, miért jött el hozzám ismét, Mr. Firewood?
            – Ön is tudja, hogy nincs más választásom, Miss Winterberg, a kollégáim parancsa.
            – Nem épp olyan típusnak tűnik, akit érdekelnének mások parancsai. Minden kapcsolatban ön az irányító fél, ha nem tévedek – mormolta monoton hangon a csinos nő az eddig látottak alapján. – Szóval halljam, hogy miért jött, gondolom, hogy nem ez a valódi oka, hisz már négy alkalommal próbáltunk beszélgetni, mindegyik kudarcba fulladt, ha emlékszik. Tehát megkérném önt, hogy ne rabolja az időmet.
            A férfi nagyokat pislogott a nő határozottságán, megmukkanni sem tudott.
            – Egyszóval szeretném megkérni, hogy működjön együtt, vagy húzzon el a rendelőmből. Megértette?
            – Persze, hogy meg. Nem vagyok barom – mondta Firewood, miközben összefűzte a karjait. Bezárkózott.
            – Köszönöm – váltott kedélyesre Deborah hangneme. – Először néhány rutinkérdést tennék fel önnek, ha ez megfelel.
            – Meg.
            – Neve?
            – Nicolas Firewood.
            – A hivatalos adatai szerint az ön teljes neve Nicolas W. Firewood. Mit rövidít a „W”?
            – William – válaszolta kis habozás után Nick.
            – Miért nem szereti ezt a nevet?
            – Ki mondta, hogy nem szeretem?! – csattant fel a férfi, a düh pedig olyan olyannyira elharapózott a testében, hogy fel is pattant a fekete díványról.
            – Üljön vissza, Mr. Firewood! – utasította kérlelhetetlenül Deb.
            A cégtulaj ezúttal méltó ellenfelére talált, bár lehet, hogy csak az riasztotta vissza, hogy hivatalosan is bolondnak legyen titulálva. A Juliette-hasonmás még mindig az asztalon ült keresztbe tett lábakkal és mosolygott.
            – Légy jó fiú, Nicky – suttogta bájosan, Nick pedig engedelmesen leült, bár a doktornőnek fogalmas sem volt róla, hogy ez nem miatta történt.
            – Vannak testvérei? – szegezte neki a következő kérdést Winterberg.
            – Egyke vagyok.
            – Sejthető volt – szórakozott magában a doktor.
            – Problémája van vele, Miss? – kérdezte gúnyos hangnemben a szőke féri. Jeges szemei szikrákat szórtak, öklei pedig összeszorultak a feszültségben.
            Kifejezetten gyűlölte, ha beszélnie kell magáról. Nem azért, mert túlzottan unalmas személynek számított, és nem lenne mit mesélnie, ó, dehogy. Épp ellenkezőleg. Legbelül oly sok mindent titkolt, oly sok minden emésztette, hogy csoda, hogy élete első harminchárom évében kibírta ép ésszel. Már, ha az ő kirívó esetét ép észnek lehet mondani.
            – Dehogy! – mentegetőzött. – Anyja neve?
            – Scarlett Firewood – felelte Nick, de azonnal a motorja ugrott be a nő helyett.
            – Milyen a viszonyuk?
            – Nincs viszonyunk.
            Winterberg felpillantott az eddigi körömlésből, egyenesen a férfira meredt, aki viszont oldalra bámult, látszólag a falon lógó absztrakt festményeket vizsgálta, de valójában az érzelmeit próbálta leplezni, ez még a hülyének is egyértelmű lett volna, nemhogy egy képzett pszichológusnak.
            – Hogyhogy nincs?
            – Úgy, hogy nincs.
            – A felnőtté válás velejárója, hogy elszakadunk a családi fészektől, de jobb esetben mindig visszajáró vendégek maradunk, ki gyakrabban látogatja meg az öregeit, ki ritkábban.
            – Akkor úgy tűnik, hogy én a rosszabbik eset vagyok.
            – Lehetetlen, hogy nincs kapcsolata az édesanyjával, Mr. Firewood – erősködött tovább a pszichológusnő, nem is sejtve, hogy a férfi érzelmeinek micsoda mélységeit kapargatta máris. Csupán még néhány milliméter kellene, hogy Nicolas agyát elöntse a lila köd.
            – Az anyám hat éves koromtól fogva nem szólt hozzám, Miss Winterberg. Egy kurva szót se váltottunk azóta.
            Döbbenten nézett a nő a férfi jeges szemeibe, ereiben gyorsan zubogott a vér. Bár ő is tisztában volt vele, hogy a Nicolashoz hasonló személyiségű embereknél sokszor vannak családi konfliktusok, de ahogy elképzelte a kócos, könnyes szemű, ártatlan, hat éves gyermeket, ahogy az anyja sosem mond neki egy árva szót sem, megszakadt a szíve. Ellágyult a tekintete, de kis idő múltán ismét megacélozta magát, köhécselve igazította meg ismét magán a zakót.
            – És az apja?
            – Halott – dörrent a férfi hangja.
            – Neve?
            – Halott.
            – Hogy halt meg?
            – Mondom, halott! Nem lapozhatnánk? Mit számít magának egyáltalán?! – förmedt az orvosra Nick, ezután markába hajtotta borostás állát és ugyanúgy a képek felé bámult.
            Deborah azonnal tudta, hogy ezt lesz majd a legnehezebb megbeszélni a férfival, de mivel az első négy kezelés során a páciens ordítozva rohant ki az első tíz perc után, most jobbnak látta, ha inkább eltereli a témát egy másik felé, tervei szerint úgyis sokáig lesz a motorszerelő a betege.
            – Mesélne a munkájáról? Szereti csinálni? – kérdezte Deb, közben a szájába vette a tollát és rágcsálni kezdte. Ilyeneket csakis akkor csinált, amikor valaki nagyon érdekelte.
            – A munkám az egyetlen olyan dolog, ami képes boldoggá tenni – válaszolta Firewood, közben állta a sötétbarna szemek vizslató végigmérését. – Semmi más.
            – Tehát ez az egyetlen élvezeti faktor az életében?
            – Nem ezt mondtam, csak, hogy ez képes a leginkább kielégíteni.
            – Milyen emlékek fűzik önt a motorokhoz?
            – Minden emlékem, ami szép, Miss Winterberg, se több, se kevesebb.
            – Valamelyik rokona tanította önt motort szerelni? Úgy hallottam, hogy tizennégy évesen adta el az első járművét, ez pedig közel sem átlagos.
            Nick tekintete elgyengült. Elmélázva pislogott, a lélegzete lelassult, a testében morajló düh pedig egy pillanatra háttérbe szorult.
            – Beszélned kell róla, Nicky – szólalt meg a hasonmás, ekkor már Deborah háta mögött állt és az ablakon bámult kifelé.
            – Az apám… – suttogta visszafojtott hangon Nick.
            Ismét sikerült beletenyerelnie a témába Debnek. A férfi viselkedése, ha szóba jött az apja, teljesen kiszámíthatatlan lett. Ha a vele kapcsolatos adatokról kérdezte, azonnal dühbe gurult, viszont amint konkrét emlékek felé terelte a beszélgetést, a páciens egy csapásra elgyengült.
            – Szeretne az apjáról beszélni, Nick? – hajolt kissé előre a doktornő, hullámos, barna haja a vállára omlott, szögletes, vékony arcáról sugárzott a bizalom.
            A férfi nem válaszolt.
            – Milyen érzéseket ébreszt magában?
            – Ne legyél gyáva, Nicky! – szólalt meg ismét a másodlagos Juliette, amitől Nicolas azonnal rátapasztotta reszkető tekintetét.
            Deb azonnal észrevette a mozzanatot, és a görgős széken kicsit megfordulva a mögötte elhelyezkedő ablak fele nézett.
            – Lát valakit, Nick? – kérdezte mély, pátyolgató hangon.
            – Nem – rázta meg kicsit a fejét Nicolas, mintha most tért volna észhez –, én csak… nem szeretnék beszélni az apámról.
            – Uncsi ez a beszélgetés – ásított a hasonmás, majd csípőjét ügyesen tekergetve lépdelt a dívány felé, és leült annak a karfájára.
            Az elmúlt hetek során kezdődött, hogy Nicolast lassan kezdte megviccelni az elméje. Amióta látta, hogy Moretti kiborult, elhatározta, hogy nem megy többet a közelébe. Úgy gondolta, nem azért, mert sajnálja a lányt, egész egyszerűen csak sosem tudott mit kezdeni azokkal a nőkkel, akik a szexuális éhségen kívül bármi más érzelmet mutattak ki. Ennek a döntésnek lassan egy hónapja, de azóta sem tudott megszabadulni a nagyszájú nőtől. Ugyan alig volt köztük kontaktus, alig beszéltek egymással, de Nick hagyományait teljesen megtörte a fekete loboncával és felforgatta a rendezett kis életét. A képzelt Juliette napjában többször tett látogatást a főnöknél, beszélt hozzá, dühítette őt és ugyanúgy kimondta a véleményét, mint ahogy azt az igazi is tette volna, a különbség csak annyiban állt, hogy ő még azt is tudta róla, amit az eredeti példány még csak nem is sejtett. Nick már biztos volt abban, hogy kezd megőrülni, és valójában ez vezetett ahhoz, hogy ellátogasson a pszichológushoz, hogy ő bebizonyítsa, hogy nincs semmi baja, az egész csupán egy átmeneti elmezavar.
            – Akkor térjünk vissza a munkájára. Hogy viseli a sok stresszt, ami a pozíciójával jár?
            – Ezzel nincs különösebb bajom – válaszolta visszatért magabiztossággal a férfi. – Remek csapatban dolgozom, remek emberekkel, ráadásul vezetőnek születtem.
            – Ebben nem kételkedem, hiszen a jelek szerint tényleg ért a munkájához. Van, aki közelebb áll önhöz ott, mint a többiek?
            – Talán Ted.
            – Ted, aki mindig kér önnek időpontot?
            – Igen. Theodor Franklin egy régi barátom, aki a kezdetektől fogva mellettem állt.
            – Értem. És ez a Ted a magánéletében is nagy szerepet játszik? – kíváncsiskodott Deb.
            A háta mögötti ablak egy parkra nyílt, ahol a hideg szél kellemesen lengette a faleveleket. Az ősznek talán az utolsó szép napját éltük, amikor még lehetett pólóban sétálni, de amint jött egy apró szellő, az emberbe rögtön belefagyott a vér.
            – Nem vagyok buzi – vágott vissza csípősen Nick.
            – Nem is erre gondoltam! – dőlt hátra a székben Deb, és felemelte eres, csontos kezeit védekezésképp. – Csak, hogy munkán kívül szoktak-e beszélni, eljárni, tudja.
            – Igen, nos… nem. Nem igazán.
            – Mert egy antiszociális pöcs vagy – nevetett a hasonmás. – Bár jobban belegondolva vannak olyan emberek, akik a barátaidnak tartanak téged, de te, amikor a közelükben vagy, vagy annyira berúgsz vagy belövöd magad, hogy szerintem, ha az utcán jönnének veled szemben, nem ismernéd fel őket.
            – Vannak barátai, Nick? Akikkel ki tud kapcsolódni.
            – Nincs szükségem barátokra – felelte monoton hangon a szőke férfi, közben megvakarta a vállát.
            – Mindenkinek szüksége van olyanokra, akiknek elmondhatja a problémáit.
            – Nekem nincsenek problémáim.
            – Hahahaha! – kacagott föl jókedvűen Juliette. – Ezt ugye még te se gondoltad komolyan?
            – Valóban nincsenek? – kérdezett vissza Deborah.
            Nick nem tudott válaszolni, csak rázta a fejét, ugyanis a képzelt lány épp felé mászott a díványon, akár egy vadászó macska, és nehezen állta meg, hogy ne nézzen oda.
            – Jelen pillanatban én vagyok a legnagyobb problémád, Nicky, jobban mondva a hiányom, amitől egy hónapja szenvedsz – suttogta Julia a fülébe.
            – Mr. Firewood, vannak alkohol, illetve drog problémái?
            A férfi felvonta az arrogánsan ívelő szemöldökét.
            – Nem jobban, mint másnak.
            – Tudod, nagyon vicces hallani, hogy micsoda hazugságokat mondasz ennek a szerencsétlen nőnek. Én nagyon szívesen elbeszélgetnék vele a legutóbbi kokainos estédről.
            Kellemetlen mosoly kúszott fel a megviselt, borostás arcon, Deborah pedig úgy gondolta, ismét szeszélyes vizekre evezett, és nem is sejtette még pontosan, hogy milyen esettel állt szemben.
            – Akkor hogy szokott kikapcsolódni? Mivel vezeti le a feszültséget?
            – Nos… – nyelt nagyot Firewood, amitől kiálló ádámcsutkája nagyot ugrott. Szemeivel hol a doktorra, hol a képzelt Juliette, hogy pedig azokra az irtózatosan ronda absztrakt festményekre nézett. – Motorozok.
            – Ennyi? Egy olyan ember, aki hasonló pozícióban díszeleg, mint ön, nem igazán bírná ki aktív mentális vagy fizikai tevékenység nélkül a sok feszültséget – feszegette kicsit tovább a húrt Deb.
            Az igazat megvallva közel sem tartotta olyan szimpatikusnak a férfit, mint amennyire érdekes páciensnek. Egyértelműen látszott rajta, hogy egy megalomániás, narcisztikus, megrögzött hazudozó, hím soviniszta jellem, de szívesen kinevelte volna belőle ezeket a rossz szokásokat. Addig is pedig keményen kellett koncentrálnia, hogy ne erőszakosan törje át a falat, amit maga köré emelt Nicolas Firewood, és legfőképp ne verje agyon az íróasztallal.
            – Néha cigizek – csettintett a nyelvével a férfi, majd elégedetten hátradőlt a díványon.
            Újra nyeregben érezte magát, úgy gondolta, hogy most egy igazán frappáns választ adott, és látva Deborah reakcióját, miszerint alig bírta magát türtőztetni, felettébb szórakoztatta. Amióta megismerte Juliette-et kezdett nyitni az erős személyiségű nők felé, szerette látni, hogy csak azért, mert ő fölöttük állt, nem mertek neki visszaszólni. A legtöbb esetben a pénze és a hatalmi pozíciója miatt, jelen esetben a pszichológusnőt a jó híre megtartása tartotta vissza. Nicolas játszadozott, és nagyon élvezte. Immáron lassan két hónapja nem volt nővel, amire az elsője óta soha nem került sor, így kellett egy új elfoglaltság, amivel levezethette azt a bizonyos felgyülemlett stresszt, amiről a dokinő beszélt.
            – Miért nem mondod el neki az igazat? Hogy miket is szoktál művelni a zárt ajtók mögött? – kíváncsiskodott a képzelt, közben testével Nick-hez simulva ült le, és vérvörös körmeit nézegette.
            – Persze – rándult meg a nő ajka.
            – Milyen a magánélete?
            – Mire gondol?
            – Van állandó partnere?
            Firewood gúnyosan felnevetett a kérdésre.
            – Talán valami vicceset kérdeztem? Az ön korában a legtöbb férfi már a családalapításon dolgozik.
            – Nincs se barátnőm, se családdal kapcsolatos terveim, Miss Winterberg.
            – Tehát nem él szexuális életet?
            – Azt nem mondtam – emelte meg kacéran a karcos hangját a férfi.
            – Prostituáltakhoz jár?
            – Nem gondolja, hogy ön túlzottan kotnyeles, Miss Winterberg? – morrant ezúttal.
            Deb tudta, hogy ez lesz a másik sötét folt a férfi életében. Furcsán, jobban mondva furcsábban kezdett viselkedni, mint eddig bármikor. Basáskodóbb, kacérabb, mintha csak arra várna, hogy valaki rájöjjön, mit is rejteget. És így is volt. A szexuális élete mindig is izgalmat csempészett a hétköznapokba, és minden alkalommal, amikor valaki közel járt a megfejtéshez, valami különleges bizsergés fogta el a férfit, ugyanis tudta, hogy amiket művelni szokott, az közel sem átlagos. Deborah megérezte, ahogy Nicolas szexuális kisugárzása megnőtt, pillantása, mimikája és a testbeszéde is magabiztosabb lett, azonnal a kezébe vette az irányítást, ő uralkodott.
            – Kedveli a különböző szexuális játékokat? – biccentette oldalra a fejét.
            – Bírom a csajt – kuncogott Juls. – Átlát rajtad, mint a szitán.
            – Hadd maradjanak titkaim, doki – vigyorgott kajánul Nick.
            – Sajnálom, Mr. Firewood, ha azt akarja, hogy segítsek, akkor muszáj megismernem mindenestül, és nem szabad hazudnia.
            – Majd igyekszem – jelentette ki Nick, ezúttal már unatkozott. Ismét jött a sablon beszélgetés. – Tehát, eddig mit gondol rólam? Rendben vagyok?
            – Egyelőre nem szeretném megosztani önnel, hogy mit gondolok, hisz akkor úgy tudná befolyásolni a beszélgetést – fogalmazta meg diszkréten Deborah, de valójában csak nem vághatta a betege fejéhez azt, hogy egy seggfej. – Tehát akkor ön elégedett az életével, Mr. Firewood?
            – Száz százalékig – csapta össze a tenyerét, amin még mindig ott feszült a motoros kesztyű.
            – Már megint hazudsz – csóválta a fejét a képzelt, ezúttal fölállt, és a könyvespolchoz sétálva nézegetni kezdte az ott porosodó köteteket. Mind szakszöveggel teli maszlag volt, de valójában csak azért sétálgatott a kivillanó combfixével, hogy Nick végre ránézzen, de nem tette.
            – Akkor miért jött el hozzám?
            – Már mondtam, a kollégáim…
            – Ne nézzen engem hülyének, Nicolas! – reccsent rá a barna hajú nő, szintén sötét szemei szikrákat szórtak. – Ha nem mond igazat, nem tudok segíteni. Miért van itt?
            – Mint mondtam…
            – Ugyanazokat a kérdéseket tettem föl eddig, mint máskor szoktam, mégse rohant el, mint az előző négy alkalommal, és ezúttal nem a kollégája, Ted jelentette be önt, hanem tudomásom szerint ön hívott fel engem tegnap éjjel eléggé zaklatott állapotban, hogy beszélni akar.
            Minden izom megfeszült a férfi testében. Ó, az a tegnap éjszaka…
            – Szeretne a balesetről beszélni, Nick?
            A tegnap éjszaka csúcsosodott ki az az őrültség, ami mostanában körülötte folyt…
            – Nincs önnek beszámolni valóm.
            Úgy éjfél körül Nick ismét hallucinálni kezdett, de sokkal tovább, és sokkal élethűebben, mint eddig bármikor, és mindennek az a rohadt Juliette volt az oka.
            – Majdnem meghalt egy ember, Nicolas!
            Az elmúlt egy hónap során a férfi semmi másra sem tudott figyelni, csak, hogy a nő, akiről tudta, hogy nem lehet ott és nem is lesz soha, vonzóbbnál vonzóbb külsőket öltve az arca előtt kéjelgett, és telebeszélte a fejét minden marhasággal. Nem tudott koncentrálni, nem dolgozott olyan szakszerűen, mint szokott és ami a legfontosabb, nem ellenőriztette és vitte el próbakörre az adott motort, amit akkor adott ki a kezei közül. Tegnap éjjel értesült róla, hogy a jármű darabokra esett az új tulaj alatt, aki most ugyanebben a kórházban feküdt kómában, ahol jelenleg ő van. A hír összetörte őt, de nem egyszerű okból. Nem sajnálta se a cég jövőbeli pénzügyi kieséseit, se a férfit, aki majdnem szörnyethalt, csupán az kattogott az agyában, hogy mi lett volna akkor, ha mégis elviszi próbakörre a motort. Féltette a saját életét, nem akart meghalni, és kikészítette a tény, hogy ilyen közel járt hozzá.
            – Hibák néha történnek, és minden bizonnyal ő piszkálta meg a motort. A biztosító amúgy is kifizette.
            – Nincs lelkiismeret furdalása miatta?
            – Nincs.
            – Nem hiányzik valaki az életéből, akivel megoszthatná ezt a terhet?
            Nick elmélázott. Már a Pokol legmélyebb bugyraiban járt, amikor egyszer csak előbújt a Juls-hasonmás a semmiből, mint ahogy szokott, és beszélni kezdett hozzá. Nem vigasztalta, nem pátyolgatta, sőt, faggatni próbálta, hogy miért csak magára gondol, ő pedig elmondta neki. Elmondta, hogy mi az, amitől a világon a legjobban fél.
            – Nem – vágta rá kis habozás után.
            – Tehát nem akarja megosztani a terheit egy nővel és a gyermekeivel?
            – Gyűlölöm a gyerekeket – felelte visszafojtott hangon.
            Deborah ívelt szemöldöke felemelkedett.
            – Miért? – kérdezte kimérten.
            – Igen, Nicky, miért? Elmondod a dokinőnek az igazat, hogy miért hívtad föl? – a hasonmás meredten bámulta immáron ismét Deb mögül Firewood-ot. – Elmondod neki, hogy miért rejted el a William nevet, hogy miért gyűlölöd magad, akárhányszor csak rágondolsz? Hogy anyád miért nem beszél veled apád halála óta? Elárulod neki, hogy attól félsz a legjobban, hogy egy nap végez veled a gyereked, mint ahogy te is megölted a saját apádat?
            – Ebből elég! – pattant fel a helyéről Nick, szemeiben a gyűlölet lángja lobogott.
            Meg sem várta, amíg Winterberg visszatartaná, az ajtót olyan erővel nyitotta ki, hogy szinte kitépte a helyéről, majd ugyanekkora lendülettel csapta be maga mögött. A kórházi folyosó gyomorforgató fertőtlenítőszer szagot árasztott magából, az éles lámpafény és a hófehér csempe elvakította a tajtékzó férfit. Majd beszakította a lifthívó gombot, amíg meg nem érkezett a felvonó, hangosan zihálva, szinte már ordítva fortyogott, lábai fel-alá vitték őt, kusza hajába túrt és folyamatosan fujtatott. Végre megérkezett a lift, és semmi másra nem vágyott jobban, csakhogy végre kint legyen és rágyújthasson egy cigarettára, de a szerkezet az ötödik emeleten megállt és egy pittyenést követően kinyílt az ajtó. A férfi morogva lépett hátrébb, hogy beengedje a várandós nőt, aki integetve köszönt el barátnőjétől.
            – Tuti, hogy minden rendben lesz, Juliette, te csak érezd jól magad!
            Nick azonnal felkapta a fejét a névre. Felnézett, jeges szemei mindent lehűtve futottak végig az embereken, mígnem meg nem pillantotta a nőt, aki feldúlta az életét, és tudta, hogy most nem képzelődik. Haja lazán befonva pihent az egyik vállán, tökéletes testére még tökéletesebben feszült a kötött pulcsi és a farmer, de az idilli képet megzavarta egy férfi, aki szélesen mosolyogva integetett a nő mellett. Firewood hirtelen azt sem tudta, hova nézzen, mit csináljon, ugrani is akart, meg nem is, mígnem végül annyi időt pazarolt, hogy az ajtó bezárult és kettesben maradt a várandós nővel.
            – Ó, olyan jó neki – motyogta kicsit rosszallóan. – Ritkán járhat valaki egy menő orvossal, nem gondolja? – nézett Nick-re Veronica, amitől rögtön leesett az álla. – Maga…
            A férfi megemelt szemöldökkel figyelt, hogy mit is akar a szép arcú hölgyemény.
            – Maga az a férfi a videóról!
            – Videó?
            – A Morrisons-ban, ahol megtáncoltatta Juliette-et! – kapott a szájához a nő, de másra már nem volt ideje.
            Firewood reagálni sem tudott a meglepő tényre, ugyanis a lift egy nagy kattanással dobott egyet a két utasán, majd megállt. A lámpái egy pillanatra kialudtak, de szerencsére ezután pislákolva visszatértek.
            – Mi történt?! – sikoltott ziláltan a barna hajú nő.
            – Megakadt a lift – jelentette ki egyértelműen Nick, közben már a gombok között kereste a vészhívót, de hiába nyomogatta, süket volt. – Francba! – csapott a kezelőfelületre. – Hát csak látszatnak van ez a szar?!
            – Csinálj valamit!
            – Próbálkozom! – kiáltott Nick, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. – Francba, ilyenkor megy el a rohadt térerő is!
            – Próbáld megint a vészhívót!
            – De nem működik! – vágott vissza idegesen a férfi.
            – Nekem nyugalomra van szükségem, különben… – mondta Veronica, aztán elhalt hangja.
            Nagy sóhajtás hagyta el Nicolas száját, hogy végre csönd lett és gondolkodhatott, hogy mit csináljon. Esetleg felnyomhatná a tetőt, kimászhatna és… nincs és. Nem tudna csinálni semmit, maximum kiabálni a liftaknában, de nem valószínű, hogy meghallanák. De, ha esetleg…
            – Öm… – piszkálta meg a várandós a férfi vállát.
            – Mivan?! – förmedt rá az kizökkenve az elmélkedésből, de azonnal megakadt a lélegzete, amint megpillantotta a nő alatt növekedő pocsolyát.

            – Azt hiszem, hogy szülni fogok.

6 megjegyzés:

  1. Drága, édes aranyos, _________________ (<--- tetszőlegesen választható jelző) Luna!

    Eleinte azt gondoltam, én már semmit nem fogok tudni írni Neked, amit eddig ne írtam volna le. Hibáid még mindig nincsenek, a szavakat még mindig csodálatosan használod, és szerintem ez neked is egyértelmű, különben nem szeretnénk ennyire. :)
    Ezzel a résszel bevallom, egy kicsit megleptél. Nagyon kreatív, hogy egy pszichológust használtál fel Nicholas hátterének egy bővebb ismertetéséhez. Egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, okos, remek, frappáns megoldás. Igazán ütős. (és egy picit idegesítő, hogy nem tudunk meg rögtön mindent, de nézd el nekem, én mindig, mindent tudni akarok... azonnal. Ha könyv lenne, rögtön lapozhatnék, és nem írnám ezt le, de a következő részre sajnos várni kell :( )
    Hú, a családi hátterével aztán jól odavágtál nekem, nekünk, olvasóknak. Ez a Juliette-hasonmásos szál szintén érdekesnek, izgalmasnak tűnik. Na, és a lift? Aztahétszázát neki! Olyan momentummal ér véget ez a rész (is), hogy alig bírom kivárni a következőt, és máris hiányzik a történet... ne haragudj, de nem tudok negatívat mondani. Túlságosan szeretem ezt a történetet, és Te túl ügyes vagy, pedig tudod, hogy mindenbe szeretek belekötni. De ennél nem megy! Egyszerűen nem. Hjaj, légyszi, légyszi, legyen folytatása minél hamarabb! Hozd amilyen hamar csak tudod - de ne siess vele, ez a történet megérdemli, hogy továbbra is ilyen színvonalon tartsd! :)

    Jóccakát! :3
    K.K.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kinga!
      Megmondom őszintén, hogy eléggé aggódtam miatta, hogy az eddigi részek után milyen lesz a visszhangja egy komolyabb fejezetnek, gondolok itt arra, hogy - reményeim szerint - igencsak durván észrevehető, hogy Nick nem épp normális, illetve az apás incidens miatt is aggódtam kicsit, de remélem, hogy senki sem fog lenyakazni érte :D

      Ígérem, hogy sietek a következő résszel, ahogy csak tudok, addig pedig kitartás, és köszönöm a kommentárt! :)

      Törlés
  2. Drága Luna!

    Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy új részt hoztál. Megleptél ezzel a fejezettel, Nick betegségével és a múltjával egyaránt, a vége pedig valami fenomenálisra sikeredett. Mondd, hogy csinálod? Engem teljesen lenyűgöztél! :)
    Imádom a történetet, hasonlóan, mint a Terra Green sztoridat. Kíváncsi vagyok, hogy Nick hogyan fogja megoldani a helyzetet és, hogy hogyan fog viszonyulni Juliette kapcsolatához az orvossal! Rettenetesen várom a következő részt!:)

    Ölel,
    Dorothy L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dorothy!

      Igyekszem mindig meglepetést okozni, a részre pedig már nem kell sokáig várni! ;)

      Törlés
  3. Szia Luna!
    Most találtam rá a blogodra, és nem tudtam abbahagyni az olvasást, annyira tetszik, amit, és ahogyan írsz! Egyetlen dolog aggaszt, hogy hol marad a folytatás? Már egy hónapja nem tettél fel új részt :(
    Ugye hamarosan olvashatjuk a folytatást?
    Kate

    VálaszTörlés