2014. október 17., péntek

6. fejezet

Sziasztok! :) Gyors voltam és meg is jött az új fejezet ;)
Gyerekek, én nem tudom, hogy mi történt ezzel a résszel, de valami rekord gyorsan el lehet olvasni, pedig nem rövidebb, mint eddig. VISZONT ezt kompenzálva nem kell egy hónapot várni a következőre (már csak azért sem, mert én tudom, hogy fog folytatódni ;D) 
Mindenkinek jó olvasást kívánok, véleményezzetek és iratkozzatok fel! ;)

A fejezetet pedig Tyrának ajánlom! ;)

Hát meg kell zabálni *-*

Nick döbbenten reszkető tekintettel lapult a szűkös lift falának, annyira erősen nyomta hozzá a testét, mintha bele akarna olvadni. Hirtelen eltűnt belőle minden gőg és fenségesség, egy ártatlan, rémült kisfiú vette át az uralkodást fölötte, akinek leghőbb vágya, hogy a szülei kézen fogva vezessék. Gyűlölte a gyerekeket, nem értékelte azokat a nőket, akik porontyokra fecsérlik az idejüket, és mint minden épeszű férfinak ilyenkor, az ő gyomra is azon nyomban felfordult.
– Hé, ne ess pánikba, kérlek, szükségem van rád! – nyekergett a bájos Veronica, aki szintén megkapaszkodott az egyik falba.
– Mi az, hogy ne essek pánikba? – üvöltött a férfi torka szakadtából, és egyre csak a földön csillogó vízfolyamot nézte.
A nő határozott léptekkel vágtatott elé, és vicsorogva ragadta meg a pulcsit, majd olyan könnyedséggel rántotta közelebb magához a jégszeműt, mint egy edzett pankrátor. Előtört belőle az anyatigris.
– Az egyetlen, aki most pánikolhat, az én vagyok! – sivított, majd szinte ezzel egy időben előregörnyedt a fájdalomtól, pufi arca eltorzult.
– M-most mi van? – kérdezte tőle Nick, kezeivel a nő után nyúlt, de gondosan ügyelt rá, hogy csak a gesztus legyen meg, maga az érintés semmiképp. Undorodott az egésztől.
– Ezek a fájások – nyöszörögte a barna, és lassan leereszkedett a földre, hogy leülhessen, de közben el nem engedte volna a férfi megragadott grabancát, így az is hajolt vele.
– Miért, ez fáj?
– Persze, hogy fáj, te idióta barom! – sziszegett fogait összeszorítva a nő, hangosan fújtatott.
A levegő áporodottá vált a csípős izzadtságszagtól, és a hőmérséklet is megemelkedett, Firewood-on mégis a hideg veríték csapódott ki.
– És most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. Agyában csak a menekülés járt, de innen nem volt kiút.




Veronica levette magáról a kötött kabátkát és a férfi remegő kezébe nyomta.
– Terítsd alám! – utasította, mindeközben a fejét a táskájára hajtva és lábait szétdobva elfeküdt a padlón.
– Ugye nem azt tervezed, hogy itt fogsz lebabázni?
– Miért, tudsz mást? – ripakodott rá agresszívan, de az újabb összehúzódás csendre kényszerítette.
A férfi értetlenkedve nézett körbe, észre sem vette, de véresedésig harapta a száját. Jelen pillanatban minden karakteres jellemvonását elvesztve tengődött egy vajúdó nő mellett, és hirtelen belécsapott a felismerés, hogy mennyire nem neki tervezték a való életet. Ha jobban belegondolt, amióta kezdett öntudatra ébredni, azóta mindig egy steril környezetbe volt bezárva, amit saját maga formált az önnön igényeire, és ugyan folyamatosan rótta az utakat, mégis egy burokban élt. Nem akadt valódi, természetes kontaktusa senkivel sem, amit nem tervezett el már jóval azelőtt, hogy megtörténne, így tehát arra sem kényszerült, ahogy akárkihez közel kerüljön külső ráhatásra. Egyik pillanatról a másikra kicsúszott az irányítás a kezéből, és úgy fuldoklott, mint a vadsodrású folyóba esett szarvas. A lábainál a nő egyre hangosabban szenvedett, egész testében úszott a verítéktől, ahogy Nick is. Tekintete fel-alá járt kiutat keresve, az sem zavarta volna, ha magára kell hagynia Veronicat, csak ő jusson ki innen végre, vissza a saját kis megteremtett odújába.
– A kamera… – suttogta, ahogy meglátta az ajtó fölé szerelt apró pontocskát.
Ökleivel az elzárt kijáratot ütve ordított, csapkodott, közel sem úgy viselkedett, ahogy egy állapotos nő közelében kéne. Vera félelemtől megrészegülten próbált beszélni hozzá, miután épp elmúlt az összehúzódás. Nem elég, hogy ilyen környezetben kellett a világra hoznia a kisfiát, de mindezt egy félőrült mellett.
– M-mit csinálsz? – kérdezte lihegve.
– Kamera! Látnak minket! – lelkesedett Firewood, azonban nem is gondolta volna, hogy az irányítópultnál az őrök épp a kártyapartijukkal voltak elfoglalva.
– Az remek – fogait összeszorítva nyögött a csapzott kismama –, de nekünk már nincs időnk!
– Hogy érted, hogy nincs? – fordult felé rémülten a férfi.
– Segítened kell nekem, érzem, hogy nincs sok hátra – sziszegte, és kicsit fészkelődött. Terebélyes testére második bőrként tapadt a könnyű, zöld ruha, ami alatt nadrágot viselt.
– Nem, nem, nem, nem, nem – rázta meg a kezét hitetlenkedve Nicolas, hátával ismét a hideg fémfalnak lapult. – Tartsd vissza, tíz perc, és kint leszünk!
– Ez nem egy olyan dolog, amit vissza lehetne tartani! – reccsent rá erélyesen, akár egy tigris, majd szinte rögtön hatalmas pocakjára tette a kezét, és fujtatva vett levegőt, érezte, ahogy közeledik az újabb összehúzódás.
– De én…
– Nincs de! – sikoltott, még az erőlködés könnyei is végiggördültek az arcán.
Lassan ugyan, de a jégszemű végre kezdett magához térni és felfogni a helyzet súlyosságát. Ugyan még mindig nem volt egy szemernyi kedve vagy gyomra segíteni, de a vajúdó megijesztette, ahogy magából kikelve ordított, mintha megszállta volna egy túlvilági szörnyeteg. Gyakorlatilag Nick szemében a gyermekek sajátos csodája nem is számított másnak.
– M-mit csináljak? – tette fel a kérdést, miután végre sikerült egy kicsit megemberelnie magát.
– Vedd le a nadrágom!
– Mi van?! – kiáltott fel Nick, de rögtön elcsendesedett, ahogy Veronica szúrós pillantásával találkozott.
– Oké, oké! – morgott, mégis cselekedett.
Két térdre ereszkedve először a cipőktől szabadította meg, ezután gyengéden kapcsolta ki a gombot és húzta le a sliccet, majd gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen a nedves bőrhöz, lehúzta a bő farmert, fejét mindvégig elfordította.
– Í-így jó? – hebegte fülig pirultan. Kevés dologgal lehetett zavarba hozni, de most nem volt önmaga.
– A bugyit is.
Szóra akarta emelni a száját, azonban egy következő, hangos üvöltés megrázta minden velejét. Az eddigieknél jóval nagyobb fájdalomgörcs gyötörte a sötéthajú nőt.
– Kérlek! – zokogta. – Meg kell nézned, hogy mi folyik odalent!
– De… – rebegte falfehér arccal. Ha az irányítópultnál figyeltek volna az eseményekre, akkor minden bizonnyal kinevették volna a nagyhatalmú vezérigazgatót, hisz úgy tűnt, ő jobban megrémült, mint maga az anya.
– Kérlek!
– Jól van, leveszem! – kiáltott fel kétségbeesetten, és ügyetlenül fogott hozzá. – Mondhattad volna ezt kilenc hónappal ezelőtt is… – morgolódott.
– Csináld már!
Egy rántással lekerült a fehérnemű, a látvány pedig leírhatatlan volt.
– Szerinted mennyire vagyok kitágulva?
– Én azt sem tudom, hogy ez mit jelent!
– Látsz valami furát? – kíváncsiskodott a nő.
Nick hevesen rázta a fejét. Mit mondhatott volna? Hogy a világ legundorítóbb dolgát? Gondolkodott, hogy mit tegyen, teljesen lefagyott, csak azért imádkozott, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak. Aztán egyszer csak összerezzent. Veronica segítségkérőn nyújtogatta felé a kezeit, mígnem végül meglelte a férfiét. Ragaszkodón kapaszkodott bele, akár egy sas az áldozatba, és magával húzta. Firewood követte a mozdulatot, a nő mellé ült törökülésbe, és hallgatagon tűrte a kemény, szenvedő szorítást, amit a fájdalmak váltottak elő. Most egy anya fogta a kezét, ő vezette. Még mindig rettentően kényelmetlenül érezte magát, de amennyire lehet egy ilyen szituációban, megnyugodott.
– H-hogy hívnak? – kérdezte tőle a sápadt Vera, miután egy kicsit megkönnyebbült.
– Nick Firewood.
– Aha, Juls sosem akarta elárulni – kuncogott fáradtan.
Furcsamód a férfi most egyáltalán nem reagált az áhított nő nevére, elengedte a füle mellett, hisz most minden sokkal fontosabbnak tűnt.
– És téged?
– Veronica vagyok – sóhajtotta.
– Látnak minket a kamerában, már biztos munkálkodnak azon, hogy kivigyenek minket – mormolta monoton hangon, hogy kicsit lenyugtassa a másikat, de az most nem tűnt túlzottan aggódónak.
– H-ha ide is érnek, én már akkor is itt fogom megszülni a kisfiam – somolygott bágyadtan, aztán ismét eltorzult az arca, és körmeit a férfi húsába vájta. – Mesélj valamit! – ordított torka szakadtából.
– De mit?! – kiabált vele együtt Nick, és már az ő vékony ajkai is tágra nyíltak, utánozta a mimikát.
– Mi tudom én!
Firewood automatikusan hadarni kezdte az első dolgot, ami az eszébe jutott.
– A belső égésű motor egy olyan volumetrikus működésű hőerőgép, amelynél egy megfelelően megválasztott periodikus termodinamikai munkafolyamat során a tüzelőanyag a hengerben elég és munkaközeg hője mechanikai munkává alakul. A többi hőerőgépet ezzel szemben külső égésű motornak kellene nevezni, azonban ez a kifejezés nem terjedt el, ezeknél az égéstermékek egy másik közegnek adják át energiájukat: víznek gőzt fejlesztve, amely mozgásba hozza a gőzturbinát, vagy egy másik gáznak a Stirling-motor esetében. Az Otto-motor az első megvalósított négyütemű belsőégésű motor, amelyet Nikolaus August Otto készített ezernyolcszázhetvenhatban. Világviszonylatban ez a belsőégésű motor terjedt el leginkább és üzemanyaga, a benzin miatt hívják sokkal inkább benzinmotornak. Működését tekintve az első lépés a szívás.
– Hát – hörgött Veronica, akinek minden haja szála a homlokára tapadt –, te aztán kurva unalmas vagy – nevetett a mondat végén megkönnyebbülten.
– B-b-bocs – dadogott teljes önkívületben a reményvesztett.
– Hé, hallanak? – szólalt fel egy recsegő hang a vészjelző alatti hangszóróból.
– Igen! – derültek fel egyszerre mindketten.
Úgy tűnik, hogy mi nem halljuk magukat, de kitartást, a segítség már úton van!
– Csipkedjék magukat, a rohadt életbe! – dühöngött a szőke, aztán a lányra pillantott. – Mindjárt itt vannak, csak…
– Nincs csak! – hebegte levegőt kapkodva. – Jön!
– Mi?! Ne, ne, ne, ne, ne, kérlek, ne csináld ezt velem!
– Meg tudod csinálni, Nick! – sziszegett hátra vetett fejjel a sötéthajú. – Nyomok!
– Ne nyomj!
– Meg tudod csinálni!
– Nem tudom!
– De igen!
– De én rühellem a kölyköket!
– Leszarom, hogy mit rühellsz, vedd le a kibaszott pulcsid és segíts a fiamnak megszületni! – üvöltött zokogva Veronica, Nick pedig pattant, lekapta magáról a fekete fölsőt, ami alatt már csak egy fehér trikót viselt, ezután a vajúdó két lába közé mászott.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Az egész szülés a maga módján könnyedén és villámsebességgel zajlott. Körülbelül öt perccel azután, hogy a szerelő, aki utálja a gyerekeket, utálja az embereket és az egész világot, egy maszatos, kicsit véres, meg itt-ott lila újszülöttet tartott a karjaiban. Forgott vele a világ. Önkéntelenül cselekedett, mintha a tudata kilépett volna a testéből és magára hagyta volna, csak tette, amit érzett, de az agyáig nem jutott el.
A gyermek nem sírt. Ez a jelenség ritka ugyan, de azért többször is előfordul. Nagy, fekete szemivel és ráncos arcával fel-alá nézegetett, felmérte a világot.
– Jól van?! – sikoltott könnyekben fulladozva Vera.
Firewood ügyetlenül bólogatott, ezután megdobbant felettük a tető, tehát megérkezett a mentősereg, ő mégse tudott erre koncentrálni, teljesen lefagyott. Érezte, hogy a gyermek milyen könnyű és sérülékeny, hogy óvatosnak kell vele lenni, mert akár egy hirtelen mozdulat is összetörheti. Az izmos karok remegtek, ahogy Nicolas ereiben végigszáguldott egy olyan dolog, ami eddig még soha: a felelősség.
A tető felől hűvös levegő áramlott be, amitől a kicsi azonnal felsírt. A férfi nem tudta, hogy mit kezdjen vele, elmúlt a pillanat varázsa. Ezzel egy időben egy orvos ugrott be a kabinba egy táskával és pokrócokkal felszerelve. Ő volt az, aki Juliette mellett álldogált, és Veronica beszámolója szerint ő a jelenlegi párja.
A magas, széles vállú, sötéthajú doktor azonnal átvette Nicktől a visító gyereket, és tekintélyparancsolóan vakkantott felé, természetesen csak a baba és az anya érdekében.
– Megkérhetném, hogy távozzon? Túl sokan vagyunk.
– Hogyne – bólintott a jégszemű, és egy könnyed mozdulattal felhúzta magát a vészkijáraton.
Nem akadtak meg túl messze a kijárattól, így azonnal észrevették és segítő kezet nyújtva neki kirángatták a liftaknából. Odafönt olyan tömeg fogadta, amire nem számított. Ugyan alig, hogy megtudták, hogy mi folyik a megakadt kabinban, az összes ott dolgozó ember, sőt, még néhány szemfüles újságíró is az ötödik emeletre özönlött. Ujjongtak és kiabáltak, ahogy a férfi felbukkant, akik felsegítették, azok azonnal kezet is ráztak vele, mindenki gratulálni akart neki, és fenyegetve közeledtek felé. Hirtelen aztán egy ismerős hang kiáltotta a hős nevét, az irányába pillantva pedig egy alacsony nő ügyetlen kapálózását lehetett látni.
– Nick! – integetett Juliette, ő pedig azonnal felé iramodott, mintha mágnesként vonzaná. – Hogy kerülsz te… – mosolyogva kezdett beszélni Moretti, azonban nem tudta végigmondani.
Nicolas a karjaiba ragadta őt és szorosan ölelte. Néhány kósza másodpercig a lány meredten álldogált, majd miután megértette, hogy a férfi miken mehetett keresztül, visszaölelte őt. A forró, mégis végtelenül árva és gyengéd érintésben a hős megszabadult mindattól, ami az elmúlt egy hónapban nyomasztotta. Végre újra érezte Juliette hajának mesésen andalító illatát, amibe azonnal belefúrta orrát és ajkait is, szinte beleveszett az érzelmekbe. A karjai közt tartotta ugyanúgy, mint a gyermeket, és ugyanúgy rabságába zárta a felelősség. Mindez oly furcsa volt neki, olyan hirtelen, hiszen eddig babát sem fogott még, mint ahogy Juliette-hez sem ért hozzá soha. Ez a nő már több, mint két éve ott legyeskedett körülötte, szinte hihetetlennek hatott, hogy ennyi ideje ilyen közel voltak, mégis túl távol.
– Minden rendben? – mormogott a lány a férfi izmos vállaiba, ő pedig fáradtan dörmögve válaszolt, viszont az arcát el nem mozdította volna a selymes hajzuhatagból.
– Vigyél ki innen!
Az olasz mosolyogva somfordált az ajtó felé Nick-kel a nyakában. A fotocellás kijárat engedelmesen nyílt szét előttük. A kórház acél és üveg falai hosszan nyúltak a távolba, így kellett pár lépés, mire elértek egy padhoz, ami az egyik vaskos oszlop tövében állt. A nap pont odasütött.
Nicolas erőtlenül hullott oda, mintha az elmúlt időben az életéért harcolt volna. Julia mellé ült, külsején látszott, hogy úgy rángatták vissza a kórházba, hiszen már elindult az új barátjával randira. Ugyanaz a sötétkék kötött pulcsi hangsúlyozta ki kerek, almaszerű domborulatait, de egy barna bőrdzseki kissé eltakarta a nagyvilág elől a bájos formákat.
– Hozzak neked valamit? Egy pohár vizet, kaját?
– Cigi – hörögte a szőke, miközben előre hajolt, a tincsei a megviselt homlokába hullottak.
– Cici?
– Ne! Ne beszélj nekem most másodlagos női jellegekről, kérlek! – nyögdécselve a fejéhez kapott, és most úgy terült ki a padon, mint egy béka.
– Ja, cigi? – kuncogott Moretti és a táskájában kutatott. Nemsokára egy szálat dugott Nicolas ajkai közé és meggyújtotta.
– Kösz.
– Nincs mit – mosolygott bájosan. – Mit keresel itt?
– Hát… most meséljem el az egészet?
– Aha – bólogatott jókedvűen, közben a lábaival kalimpált. Láthatóan megenyhült az eddigiekhez képest, bár ez a férfi tettei után egyáltalán nem csoda.
– Dokinál voltam, aztán eljöttem, a liftben pedig négy dimenzióban élvezhettem a texasi láncfűrészes mészárlást – beszélt, a füst pedig ömlött a szájából.
– Hahaha, annyira azért nem lehetett rossz!
– Tényleg? – kérdezte felé fordulva a fehér trikós. – Láttál már gyűrűn nyúzott kutyát kijönni?
Juliette hangosan felkacagott, ami szelíd somolygásba gyengült.
– Köszönöm, Nick.
– Muszáj volt, a barátnőd majdnem letépte a fejem.
– Gondolom – kuncogott Julia, ahogy nézte, hogy a férfi miként akarja játszani a nagymenőt. – Én azért mégis úgy gondolom, hogy amúgy is segítettél volna neki.
– Lehet – mélázott.
– Tudod, talán te nem is vagy akkora seggfej, mint amilyennek mutatod magad – szórakozott Juliette, és hálából egy puszit akart nyomni a férfi borostás arcára, azonban Nick felé fordította a fejét.
Juls nagyokat pislogva meredt Firewood arcába. Orruk hegye összeért, és ajkaik is majdnem egymáshoz simultak, mégse ez volt a nő számára a legmegdöbbentőbb. A szerelő tekintete szinte elolvadt. Olyasfajta mélyről jövő gyengédség sugárzott belőle, amiről mindketten azt hitték, hogy ez nem, hogy kihalt a férfiból, de bele sem született. A lány hallotta, ahogy a másik is éppolyan nehezen lélegzik, mint ő, ahogy felgyorsult a szívverése, zúgott a füle a benne zubogó a vértől, és ugyan megmozdulni nem bírt, és talán nem is akart, de védekezésül duzzadt ajkaiba harapott.
Nick lágyan nyúlt Moretti füle mögé, szinte hozzá sem ért, a nőn mégis végigfutott a hideg és önkéntelenül is a hívogató tenyér felé hajtotta a fejét, ajkai ismét szétnyíltak, pillái nehézzé válva csukódtak lefelé. Sosem hitte volna, hogy pont vele, hogy pont ő. Nicolas Firewood, aki a legtöbbet ártott neki az édesanyja után, most úgy vonzotta magához, hogy nem bírt ellenállni. Érezte, amint megmozdul a belsője, ahogy kéjes feszültség csavarja belülről, de mint minden első csóknál, az önkontrollt elvesztve, leláncolva várt, pedig ugrani akart, hogy gyorsabban beteljesüljön, mégse tudta megtenni.
Nick óvatosan nyomta az orrát a lányénak, finoman cirógatta, játszadozott, és mint ahogy Juliette, ő is kételkedett. Akarta, minden eddigi dolognál jobban akarta ezt a nyavalyás csókot, viszont az előtte nyúló pillanat túlontúl kedves volt. Erőt véve magán próbált mindig közelebb hajolni, de egy láthatatlan erő minden alkalommal visszarántotta.
– Meg akarlak csókolni – dorombolta Nicolas mélyről fakadó hanggal, olyannal, amitől minden nőnek megakad a lélegzete.
Juliette szíve robbant. Régóta nem érzett ilyet, már azt se hitte, hogy képes még rá. Visszarepült az időben, mintha az elmúlt évek és kalandok meg se történtek volna. Hiába élt át már szinte mindent, amit egy nő átélhet, Nicolas Firewood olyan friss élményeket nyújtott neki már csupán ezzel a mondatával, amitől minden vad éjszaka játszótéri hintázásnak tűnt. Rabul ejtette, elbizonytalanította és elködösítette az elméjét. Aztán valami mégis történt. A varázs ugyan nem tört meg, de egy belső ösztön azt súgta az olasznak, hogy ennek még nem jött el az ideje.
– Mennem kell – nyögte zihálva, majd felpattant és berohant a kórházba, hogy segítse barátnőjét, a felgyorsult pulzusa azonban semmit sem csökkent.

~*~

Nehéz cigarettafüst szállt a levegőben. A fülledt kocsmát feltöltötték a nyomott férfiak és a fehérmájú nők. A csapos egy jól megtermett, szakállas ürge volt, és természetesen az aktuális lelki támasz szerepét töltötte be. Türelmesen törölgette a poharakat és meghallgatott mindenkit, aki csak rászorult, így a legtöbben a pultnál támasztották a fejüket. A rádióból könnyed zene szólt, a sárgás fényt pedig mind magukba szívták a fabútorok és a helyiségen átívelő csupasz gerendák. Nicolas most nem tartott igényt lelki támaszra. Nem panaszkodni jött ide, csupán kiszellőzetni a fejét, hogy végre megtudja, miként áll a dolgokkal. Valójában fogalma sem volt róla, kinek a kocsmájába tért be, csak motorozás közben meglátta a helyet és belépett. Jelenleg épp a billiárdasztalnál álldogált, és azon tűnődött, hogy mi legyen a következő lökés.
A bőrdzseki csikorogva nyúlt meg rajta, ahogy az asztal fölé hajolt és célzott a dákóval. Könnyedén ütötte meg a fehéret, amitől két másik be is talált.
– Nem rossz – kacérkodott valaki a háta mögül.
Lassan dőlt hátra, és, mint ahogy gondolta, egy rövid ruhájú, kissé már megviselj éjszakai pillangó ácsorgott mellette.
– Kösz – mondta mosolyogva, de a szája ívében inkább az együttérzés látszott vágy helyett.
– Nem láttalak még erre – folytatta bájologva a vörös hajú nő, fogai már kicsit megsárgultak a sok cigarettától.
– Nem is jártam még erre.
– Nagyon magányosnak tűnsz, cowboy – nevetgélt a férfi kockás ingjére célozva.
– Most inkább egyedül lennék – válaszolt kimérten Nick.
Erre a sötétlila csőruhába öltöztetett örömlány lebiggyesztette pirosra mázolt ajkait.
– Ó, biztos, hogy egyedül kívánsz maradni?
Firewood hirtelen egy picit meghőkölt. Ez a szó ijesztőbbnek tűnt, mind eddig bármikor. Egyedül… magányos…
– Nem – válaszolta aztán megkönnyebbülten, és azonnal kirohant az ismeretlen helyről.
Scarlett dorombolva suhant végig a koraesti utakon. Hideg volt már, hiszen lassan a november derekán jártunk, de azért a téli fagy még messze derengett. A sárga és vörös falevelek enyhén összerohadva álltak az utak mentén, egyre sűrűbb kupacokban, ahogy a férfi a kertváros felé tartott. Meg sem tudná számolni, hogy gondolatban hányszor járt erre, holott fizikailag ez a második alkalom, és remélte, hogy jobban fog sikerülni, mint az első. Akkor hullt a hideg eső, mint ahogy Juliette miatta ejtett könnyei is.
Azonnal felismerte a zömök, fehér falú házat. Ugyan a muskátlikat már bepakolták, a fák pedig kopaszak lettek, a hely mit sem változott. Leállította a motort, és vonakodva emelte le magáról a sisakot. Ahogy ideért, elbizonytalanodott. Olyan gyorsan döntött, hogy még azt sem találta ki, mit fog mondani.
– Hülyeség volt idejönni – motyogta magában, keserű pillantást vetett a Moretti ház felé, visszatette a fejére a sisakot, de ekkor a mézesen ismerős hang megszólalt a háta mögül.
– Nick?
Juliette melegítőbe, kócos hajjal, kissé csapzottan közeledett felé. A kezében két pórázt szorongatott, a pórázok végén pedig két hatalmas Golden retriever lihegett, majdnem akkorák, mint maga a lány, aki minden bizonnyal a futásból tartott hazafelé.
– Ó – sóhajtott Nicolas, ahogy sutba ment a menekülési terve.
– Honnan tudod, hogy hol lakom? Te vagy a zaklatóm?
– Van zaklatód? – reccsent fel Firewood.
– Dehogy, csak vicceltem – kuncogott a copfos.
– Én… – hebegte Firewood, közben újra levette a sisakját és megvakarta a fejét. – Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van Veronica és a kicsi.
– Fantasztikusan – válaszolt jókedvűen. – Te küldted nekik azt a nagy csokor fehér rózsát, igaz?
– Nem, hanem… öm… a kollégám, Ted – hazudott. – Tudod, az a hórihorgas, szakállas.
– Aha – csóválta szórakozottan a fejét Juls, a lábaihoz lihegve ült le a két szörnyeteg. – Tudod, mi lett a neve?
– Nem.
– Nicolas Teller.
Nick szemei kitágultak. Róla nevezték volna el a babát?
– Tehát, miért jöttél? – faggatta Juliette, akinek valóban tippelése sem akadt.
Ugyan a férfi gondolatai még mindig az általa világra segített gyerkőc felé szálltak, és égető vágyat érzett arra, hogy élőben is megnézze őt, a szája magától cselekedett.
– Eljönnél velem egy randira?
Juls álla valósággal leesett, de a férfi sem lepődött meg magán kevésbé.
– Hogy mi? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Hát… tudod. Egy randi, gondolom, már voltál jó néhányon.
– Nos, igen, de… – a földet bámulta, nem mert a szerelőre nézni, mert tudta, hogy akkor rögvest beleegyezne, de a józan esze még mindig az ellenkezőjét sugallta.
– De? – faggatta egyre kevesebb lelkesedéssel, hiszen innentől egyértelmű volt a válasz.
– Szerintem ez nem túl jó ötlet – felelte, közben sötétzöld melegítőjén játszott a cipzárral. – Nem hiszem, hogy menne nekünk – tette hozzá őszintén.
– Ja, ja, én is így gondolom – elmélkedett mélán Nick, és már a sisakért nyúlt, amikor eszébe ötlött egy terv. – Kár, pedig…
– Hm? – kapta fel a fejét Juls, és rögtön rájött, hogy kár volt. Azonnal nagyobb kedvet érzett hozzá, amint a férfi kusza, sötétszőke tincseire nézett.
– Ha eljönnél velem, akkor lehetne hozzám egy kívánságod, amit teljesítenék – mondta a vállát vonogatva Nicolas, és félszegen visszafordulva kaján mosoly ült ki az arcára. – De ha nem, hát nem.
– Te most zsarolsz? – vonta fel a szemöldökét Julia. – Komolyan csinálnál nekem egy motort, ha elmennék veled egy randevúra?
– Ki tudja? – sóhajtott, közben felült a motorra, de az egymillió dolláros mosolyt nem lehetett levakarni az ajkairól.
– Tévedtem, mégis egy seggfej vagy – nevetett jókedvűen Moretti.
– Pénteken hétkor?
Kellett néhány kósza pillanat, amire összeegyeztette magában az érveket és ellenérveket, és talán megint nemet mond, ha nem néz a férfira. Kisfiúsan vigyorogva, izgatottan várt, és valamiért ez cseszettül vonzó lett benne.
– Oké – bólintott a zöldszemű semmivel sem törődve és teljesen elfeledve a felajánlott motort, amit két éve hajkurász.


4 megjegyzés:

  1. Na jó...
    Őszinte leszek, mert hát mire valók az olvasók ha nem erre!? (ez természetesen csak költői kérdés volt...)
    A blog címe alapján iszonyatosan nagy előítéleteim voltak. Mert most tényleg, ki ad kábé majdnem ugyanolyan címet, mint amilyen azé a bizonyos könyv sorozaté??? Mondd meg! Ki? És ráadásul nem értem, hogy hogyan is lehetsz ennyire... ennyire .... pofátlanul jó író, hogy csak úgy fogod magad, és magaddal rántasz a világodba? :'D
    Hát kérlek! Én nem szoktam blogokat olvasni! Én utálok várni egy részre, és különben is! A hasonló stílusnak, mint a tiéd, egy könyvben kellene kibontakoznia!
    Tudod te, hogy konkrétan a Tiéd már a második blog a hónapban, amit megtaláltam és amibe beleszerettem? Ez határozottan álmatlan éjszakákat okoz!
    Nekem!
    Aki amúgy is szarul alszik, és aki még hajnal 3kor is képes olvasni ha valami olyat talál! Szóval esdekelve kérlek! Ne hagyd hogy az őrület bekebelezzen csak azért, mert nem kapom meg a következő adagomat Nick-ből!
    És ez amolyan "haladjál már a részekkel!" felszólítás akart lenni. Oké, megértem, hiszen magadnak írsz, ki kell forrnia... de egy rész havonta? Ezzel csak most szembesültem, és szerintem az elolvasás után egyből be is zöldült a fejem... Nem lehetne, hogy mondjuk lekenyereznélek egy csokival? Öhm... vagy nem tom ... akármivel? xD
    Sokszor ölellek:
    Khyira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Khyira, nagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltél egy kommentárral ;D
      Sajnálom mindazt a szenvedést, amit okoztam neked ezzel, nem tudok magyarázatot adni :D
      Ettől függetlenül nagyon nagyon örülök neki, hogy tetszettek a fejezetek és ennyire belelendültél. Ígérem neked, hogy nem fogok tőled se csokit se semmi mást követelni, hamarosan érkezik az új fejezet, és most talán kicsit gyakrabban fognak jönni, hiszen most kezd belendülni a történet ;)
      Addig is neked is, meg minden más kedves olvasómnak kitartást kívánok! :D

      Törlés
  2. Drága, egyetlen Luna!

    Először is szeretném, ha tudnád: mennyire meglepődtem és megörültem, hogy nekem ajánlottad ezt a fejezetet. Nem is értettem, hogy miként lehetséges ez, aztán csak utána esett le, hogy azért valaki más keze is benne volt ebben a dologban. Mindkettőtöknek köszönöm! Jókor jött, hiszen már úgy sem titok az, hogy milyen nagyon szeretem az írásodat, a történetedet, (Charlie Hunnamot) és Téged. Nagyon megtisztelő és megható, és még mindig megremegteti a szívemet a gesztus. Nem tudok tovább lépni ezen, szóval köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3
    Persze mondanom se kell, hogy imádtam a részt. A karaktereid szerethetőek: Juliette "életszagú", Nick pedig hiába egy istenemdedögösférfiállat, mégsem akarod tökéletesnek feltüntetni az Olvasók számára. Ami igazán jó. Nagyon jó. Tetszik, ahogy szépen lassan fejlődik a karaktere, és hogy ebben Juls heves, őszinte, mégis szeretetteljes személye segíti.
    Nyilván az imádatomat csak növeli az, hogy mindezt kiegészíted remek humorral, mélységgel és hát... motorral. Ó, hogy milyen szívesen harcolnék én is Mr. Firewooddal egy motorért!
    Várom A Randit. A nagybetűvel. Várom, mivel örvendeztetsz meg engem, minket.
    Várom az írásodat.

    Sokszor ölel, Tyra W.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tyra!
      Minden szavadon úgy vigyorogtam, mint egy hülyegyerek :D elképesztő érzés olvasni, hogy valakire ekkora hatással van a történetem. Nagyon köszönöm, hogy olvasol engem, mindennél többet ér!

      Törlés