2014. október 30., csütörtök

7. fejezet

Büszkén jelentem, hogy megszületett, és nagyjából minden olyan, ahogy elterveztem. NAGYJÁBÓL! :D
Őszintén szólva a végének valami mást terveztem, de ez valahogy... annyira jött ;)
Előre szólok, hogy: SENKI SE TEKERJEN IDŐ ELŐTT A VÉGÉRE, szegény történet hadd épüljön föl a terveim szerint! :D Ezt csak a ti érdeketekben.
Élvezzétek az eddigi írt nem csak az 51 történetében, de az általam eddig összes sztoriban írt LEGHOSSZABB fejezetet, ami 20 oldalt jelent :D
Oldalt találhattok egy szavazást, nagyon kíváncsian várom a döntésetek! 
Jah, és lett egy saját bejáratú rádióm, a fantasztikus Sam Row design-ról nem is beszélve! (a tehetséges lányka oldalát lent találjátok)
Előre is nagyon szépen köszönöm minden olvasónak, aki szán rám egy kis időt! :)
Ha tetszett, ha nem, tudjátok, hogy mi dobhatja fel a napom ;)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!



A reggeli pirítós enyhén kesernyés, élesztő aromájú illata finoman keveredett össze a frissen vágott sajtéval. A mikró hangosan csilingelt egyet, Juliette pedig kivette a gőzölgő vizet a gépből, majd tea filtert dobott belé, amitől borostyánszín úszott szét a folyadékban. A serpenyőben sercegett a szalonnából és tojásból kisülő zsír, mindeközben az odakint szakadó eső cseppjei kopogtak be a konyhapult melletti ablakon.
Mindenki korán kelt, hiszen Giovanni még nyárig dolgozott, Enzo meg iskolába járt, de az ő ébredési idejük semmi sem volt Julséhoz képest. A nő vekkere minden reggel két órával előbb szólt, mint az elviselhető lenne, azonban ez a keserű női sors, és talán nem is cserélte volna el még egy kis pihenésre azt az örömöt, amit étellel tud nyújtani két olasz férfinak.
Nőiesen domborodó derekán ott világított a fehér kötény, amúgy már teljesen feketében volt, mint ahogy azt a munkahelye megkövetelte. Fekete, hosszú ujjú ing, fekete nadrág és cipő, lófarokba kötött hajjal. Vérbeli háziasszonyként dolgozott, egyik keze kavart, a másik vágott, a lábával egyensúlyozott, aztán gyorsan fordult és tálalni kezdett a hatalmas, bézsszínű konyha fa evőasztalára. Innen azonnal meglátta, ahogy az apja a hálószobák felől befordult a sarkon, ami egyenesen a nappalival egy légtérben lévő konyhába és étkezőbe nyílt, nem választotta el ezeket semmi egymástól, legfeljebb a hangulat.



A parkettalapok felsírtak az öregedő, de remek kondícióban lévő férfi lábai nyomán. Giovanni Moretti épp az ocsmány okkerszín nyakkendőjét igazgatta eres nyaka körül, még mindig dús és sötét haja a szemébe lógott. A legidősebb férfi a háznál az ötvenötödik életévét töltötte be pár hónapja, de a munkájából adódóan a kor látszata egy kicsit még elkerülte őt. A sok stressz, ami nap, mint nap érte őt, megkeményítette, szinte konzerválta a szerető apát, és minden alkalommal fokozottan vigyázott a helyszínelések során, hiszen legalább az első unokája születését meg akarta élni.
– Szia, hercegnő – mosolygott szelíden, és lányához lépve puszit nyomott annak arcára.
– Au, meg kéne borotválkoznod! – kuncogott Juliette, és finom bőrét dörzsölte, amit felsértett az apja gondozatlan borostája. Jobban megnézve az öreg inkább hasonlított egy elhanyagolt vadállatra, mint egy civilizált nyomozóra, de már nem akart senkinek se tetszeni.
A férfi a szürke zakót az egyik szék háttámlájára dobva leült az asztalfőhöz, és az evőeszközöket a kezébe véve vigyorgott fel gyermekére.
– Mit kérsz, pirítóst vagy rántottát?
– Pirítósra rántottát – biccentett, Juliette erre rosszallóan forgatta a szemeit.
– A sok koleszterin fog megölni, apu! – mormogta, mindeközben a férfi elé tette a tányért, és kiöntött neki egy pohár narancslevet.
– Kávé nincs? – kérdezte a nagydarab az ingje ujjait feltűrve.
– Tudom, hogy munkába menet megiszol vagy hármat! – szidalmazta kicsit a zöldszemű és megpaskolta az apja fejét.
Giovanni szórakozottan mosolygott. Büszke volt a lányára, amiért az ilyen felelősségteljes és gondoskodó. Tudta, hogy jó feleség lesz egy nap, de azért előre féltette a jövőbeli vejét néhány dolog miatt.
Késsel és villával vágott bele az ételbe, majd az első falat után egy cikk paradicsomot is megevett. Csámcsogva döntötte nagy tenyerébe nehéz fejét, és némán hallgatta, ahogy körülötte Julia tett-vett.
Az új tag első nagy gondja mindenképp a beilleszkedés lesz. Öt férfi feltételeinek kell megfelelnie, ráadásul ezek úgy vigyáztak a lányra, mintha valami mesebeli kincs lenne, nem véletlenül becézte Giovanni hercegnőnek. Legjobban tőle és Drago-tól kell tartania, de, ha elég tökös lesz, nem lehet gond. Na meg persze ott lesz maga…
– Enzo! – üvöltött fel hirtelen a semmiből Juliette, mint egy sakál. – Gyere ide azonnal, különben én megyek be érted!
A nyomozó úgy megrémült a haragos hangoktól, hogy tágra nyílt szemekkel pislogott a nőre, aki épp levette magáról a kötényt és leült mellé.
– Mi van? – csodálkozott el Julia.
A jövendőbeli férjnek mindenképp maga Juliette lesz a kihívás. Ez a nő, akiről igazából minden épeszű ember tudta, hogy milyen szeretetéhes, és pont ezért kívánta ezt az érzést eltaszítani magától oly hevesen. Juliette Moretti a családján és barátnőin kívül senkit nem engedett magához közel, aki akár egy cseppet is gyengédebb érzelmeket mutatott felé. Ugyan ezt maga sosem látta volna be, azonban minden befuccsolt kapcsolatának ez állt a hátterében. Neki egy olyan férfi kellett, aki legalább annyira elcseszett érzelmileg, mint ő, és akivel észrevétlenül kénytelenek egymásra támaszkodni.
– Semmi – mormogott Giovanni somolyogva, közben le sem vette tekintetét a gyermekéről. – Csak szeretlek – tette hozzá, amire lánya egyszerűen meglökte, mintha egy pajtással tenné ugyanezt.

~*~

– Rendelés a heteshez! – kiáltott ki a séf a konyháról, Juliette pedig azonnal pattant, és ügyesen felkapva az elegáns, négyszögletes tányért, elindult.
Késő délután volt már, odakint az őszhöz hűen besötétedett, így az étterembe sokkal többen jöttek be némi fény és meleg étel reményében. A pincérek villámként cikáztak az asztalok között a pontosan megtervezett lépések alapján. Az étterem ugyan elég jó nevűnek számított a környéken, mégsem tartozott azok közé a puccos helyek közé, ahol kis adagokat szolgáltak fel aranystukkók alatt. A Chili Hill egy vaskos falú parasztházból lett kialakítva még évtizedekkel ezelőtt, így a régimódi puritán stílus hatotta át a légkört.
– Jó étvágyat – mosolygott Julia hivatalosan, amint az étellel teli tányért letette az egyedül ücsörgő öreg hölgy elé, ezután rögtön hátra sietett, és meg sem állt az öltözőig.
Már útközben lekapta magáról a kötényt, és hanyagul összehajtva hajította az öltöző ajtaja előtt magányoskodó szennyeskosárba. A főnök megszállottan ragaszkodott a tisztasághoz, így minden kötényt minden nap ki kellett mosni az erre felelős, kissé iszákos, de mindenképp imádnivaló mosónőnek.
Az öltöző falait kopott szürkére festették. Ablaktalan helyiség volt, csupán halkan zúgó, mesterséges fény világította be, mint az odavezető folyosót is. Juliette gyorsan elrobogott az acél szekrénysor előtt, közben már a kulcscsomójában kereste az övébe valót. Nem szeretett itt lenni, az egymás tetején két szinten álldogáló tárolók a gimnáziumi szekrényekre emlékeztették, a középiskoláról pedig nem őrzött túlzottan szép emlékeket, legfőképp a végéről nem.
Sietve kapta magára a kabátját, majd fél szemmel a telefonjára pillantott. Hat óra múlt tíz perccel, tehát a késése máris hivatalossá vált, és pont most hívták a barátnői a nyolcadik alkalommal. Reszkető kezekkel nyomkodta a gombokat a készüléken, hogy üzenetet írjon valamelyiknek, közben annyira izgult minden miatt, hogy észre sem vette az előtte álldogáló kétajtós szekrényt, aki a Chili Hill főnöki posztját méltóztatott betölteni.
– Hello, Joe – hebegte Juliette mosolyt erőltetve magára, aztán el is húzott volna a nagydarab ember mellett, de az utána szólt.
– Gyere csak vissza, Moretti!
A nő megtorpant. Ügyetlenül tűrt a füle mögé egy kiszabadult fekete tincset, majd a kopaszodó, kicsit nagyorrú főnöke felé fordult.
– Igen? – kérdezett vissza.
– Múlt héten megígérted, hogy bevállalsz néhány plusz órát – köhécselt a férfi a nyakkendőjét igazgatva, és az istenért nem nézett volna a lány szemébe. Azok a tiszta zöld szemek őt is úgy elvakították, mint minden hímneműt, és azonnal engedett volna akármiben, ha Juliette úgy akarná.
– Igen, tudom Joe, de… a barátnőmnek ma van az utolsó esküvői ruhapróbája, és én leszek a nyoszolyólány, nem hagyhatom ki, már így is meg fog ölni! – magyarázkodott hevesen Julia.
Nem mondhatni, hogy túlzottan félt volna a vezetőtől. Tisztelte őt, mint felettesét, de pontosan tudta, hogy miként csavarhatja az ujja köré, mint férfit. Megígérte ugyan, hogy elvállal néhány plusz műszakot, de semmi nem úgy jött össze, így néha még kicsit korábban le is lépett, mint szabadna, de hát ez van, ha az embernek harminc évesen el kell látnia az anyja helyett a dolgokat. Bár lehet, hogy valójában csak nem érdekelte a munkája, hiszen legszívesebben felmondott volna a karrierje érdekében, de a pénz és a szabadidő jelen esetben fontosabb volt bárminél.
– Bocs – tette még hozzá végül.
– És holnap? – szegezte neki a kérdés görbén fölfele nézve a nagydarab ember.
– Holnap? Hm – ismételte a másik, és gondolkodott, hogy vajon lesz-e dolga.
Derengett neki valami, hogy a péntekje foglalt, de az istenért sem jutott az eszébe. Anita ma, Enzo szülői értekezlete tegnap volt, előtte Fabio élettársának segített megfelelő függönyt választani, azelőtt meg Nario-t tanította főzni, mert nem akarta, hogy bátyja ismét a sürgősségin kössön ki ételmérgezés miatt.
– Péntek… – mormolta elgondolkodva.
– Zárásig kéne bent lenned – noszogatta kicsit a dülledt szemű Joe Hill.
– Basszus! – horkant fel Moretti, amint eszébe ötlött, hogy ki miatt foglalt a péntek estéje. – Nem jó! – nyöszörögte a fejéhez kapva. – Randim van. Bocs, főnök.
– És jövő héten?
– Szerdán utazom el egy hétig, de ezt te is tudod, kikértem a szabadságom! – hadarta Juliette szárazon, és szinte biztosra vette, hogy ezután tényleg ki fogják rúgni. – De sietnem kell, bocsáss meg! – mondta, és már hátrált is a helyiségből.
– Moretti, az isten szerelmére, beszéljük meg, nekem megbízható munkaerő kell! – reccsent fel Joe egy kicsit erélyesebben, azonban a lány ügyet sem vetett a hangsúlyra.
– Bocsi, bocsi, amint hazajöttem megbeszéljük, jó? – kiabált a zöldszemű immáron a visszhangos folyosóról.
Nem hallott választ. Összeszorított fogain át préselte ki magából a levegőt, és megigazította a vállán a táskát és a kabátot, ezután pedig próbálta magából kizárni a munkahelyi ügyleteket. A közelebbi rosszra akart koncentrálni, mégpedig arra, hogy Anita marhára le fogja szedni a fejét, de az esküvőt még tuti megvárja, hisz nem akarna nyoszolyólány nélkül maradni, tehát a napjai előre megszámláltattak.

~*~

Minden egyes alkalommal, amikor az ébenhajú olasz belépett egy esküvői ruhákkal tömött szalonba, egy kicsi darab összetört a szívéből, pedig aztán nem ritkán járt ilyen helyeken. Szinte elvárás volt vele szemben, hogy fiú módjára panaszkodjon a sok csicsa miatt, legyen vicceskedő, és képviselje a lazaságot a csoportban, de az igazsághoz közelebb állt az, hogy mindennél jobban magára akart végre ölteni ő is egy hercegnős esküvői ruhát. Nem ám egy olyan egyszerűt, egy igazi mesebeli csodát, fűzővel, csipkével, kristályokkal és talán tüllel is, bár tudta, hogyha ebben a pillanatban belefutna a nagy Ő-be, még akkor is évek kérdése lenne az eljegyzés. Na persze lehetetne az a bolond nőszemély, aki előbb vásárolja meg a fehér költeményt, mint férjet találna, de az egyáltalán nem lett volna Juliette Moretti. Ezért ehelyett maradt neki a sóvárgás és a kesernyés várakozás, amíg eljön majd az ő ideje, már ha eljön egyszer.
A Keinfield egyike volt azoknak az esküvői ruhaszalon üzleteknek, amiért egyes eszeveszett menyasszonyok akár egy egész napot hajlandónak bizonyultak vezetni. A letisztult elegancia nem csupán az itt eladásra váró öltözékeket jellemezte, hanem az üzletet magát is. Homokfútt üvegfalak választották el egymástól a helyiségeket, a plafonról kristálycsillár lógott, a padlót pedig szürke márványból építették, amire vörös szőnyeget és krémszínű foteleket tettek. A helyet belengte a körben mindenfele elhelyezett levendulakötegek enyhén fanyar illata, ami még azután is benne ragadt az ember bőrében, hogy párszor lefürdött. Az eladók tetőtől talpig feketében, őszinte mosollyal fogadták még a legháklisabb arát is. Páran jókedvűen biccentettek Julia felé, hisz a barátnői miatt szinte törzsvendégnek számított a szalonban.
A lány rutinosan fordult le a tükörrel kirakott recepciós pultnál egyenesen az alagsor felé. Nehéz anyagú, szürke függönyös öltözőfülkék mellett suhant el, néha ki kellett kerülnie egy-egy varrónőt, végül végre valahára megpillantotta barátnőit, akik izgatottan ültek az egyik öltöző előtt. Veronica hiánya egyszerre szomorította el és melengette meg a szívét, viszont nem bírt túl sokat töprengeni ezen, megérkeztét türelmetlen toporzékolások váltották fel.
– Gyere már! – visongott Megan, aki végre kilábalóban volt a depresszióból. Bőrére visszatért a pír, szeme kékjébe a fény.
– Oké, oké – kuncogott Juliette és bepréselődött Meredith és a hoppon maradt közé. – Már bent van?
– Aha – felelte a vörös hajú démon szokásos hidegvérrel.
– Megjött? – kérdezte valaki a függöny mögül, Juls azonnal felismerte Anita szokásosnál magasabb hangját.
– Igen, de ne ölj meg! – nevetett az olasz.
– Dehogy öllek, még összevérezném a ruhám! – harsogott bentről.
– Most kicsit húzd be a hasad! – utasította a nő, aki öltöztette.
– Nem kellett volna az az utolsó taco, ugye, szívem? – csipkelődött Meredith, amitől Anita bizonyára dühbe gurult, de a többiek némán kacagtak.
– Alig várom, hogy lássam – mélázott Moretti, azonban ez nem fedte teljesen a valóságot. Igazság szerint legszívesebben elsírta volna magát, de az nem méltó egy koszorúslányhoz.
Az elmélkedésből egy, a hátához érő meleg kéz rángatta ki. Megan kíváncsian méregette őt.
– Nem megyünk el holnap valahova? Csak mi ketten, szinglik.
– Hé, és én ki vagyok zárva, mert pasim van? – morgolódott a legidősebb, de jókedvű somolygás bújt meg vörös ajkain.
– Ki! – vakkantott rá viccelődve Meg és még a nyelvét is kidugta mellé. – Na? – erősködött.
– Nos… – hebegett Juliette.
Nem értette, hogy miért mindenkinek pont a holnapi napot kellett kipécéznie? Most mondja el az igazat, hogy randija lesz Nicolas Firewood-dal, de csak egy motor miatt? Amúgy is túl nagy a felhajtás körülöttük a semmi miatt, ez pedig csak olaj lenne a tűzre. Viszont egy sima randi bárki mással sem kavarna kisebb port. Ugyan azzal a dokival meg volt beszélve egy kávé, de Veronica miatt elmaradt az egész, utána pedig szóba sem jött. Jobban belegondolva már hónapok óta nem ment el senkivel az ellenkező nemből. A nő arca elfintorodott a gondolatra.
– Szánalmas vagyok – nyökögte nehézkesen.
– Hm? Miért? – kíváncsiskodtak.
– Ehm, semmi – rázta meg a fejét, ezután tenyerébe temette az arcát.
Lehet, hogy el se kéne mennie a találkozóra? Amúgy is, mit gondolt, amikor igent mondott? Egyáltalán miért mondott igent? Szeme előtt leperegtek az együtt töltött pillanatok. Ő futásból jött haza, Nicolas a házuk előtt lófrált, aztán elhívta, de visszautasította, utána meg vigyorogva megzsarolta. A zsarolás. Juliette-en végigfutott a hideg attól a csintalan mosolytól, ami akkor ült a férfi borostás arcán.
– Nekem nem jó a péntek – válaszolta az arcát vakargatva, a körme apró, piros csíkot hagyott a barna bőrön.
– Mi? Miért nem? – kapták fel egyszerre a fejüket.
– Tovább maradok bent az étteremben, tudjátok, Joe kérése…
– Ne kamuzz, sose maradtál még bent tovább! – dorgálta meg Meredith, aki most egy zöld selyemruhát viselt térdig érő csizmával.
Juliette nagyot sóhajtott, kezdett rájönni, hogy ebből nincs kiút.
– Figyi, nem beszélhetnénk meg ezt máskor? Most nem akarom elvonni Anitáról a figyelmet – mormogta lesütött pillákkal, amitől izgatottan pillantott egymásra a két barátnője.
Ebben a pillanatban szétrebbent a nehéz bársonyfüggöny, és felragyogott Anita az ő maga csillogó valójában. A ruha, amit választott, fantasztikusan kihangsúlyozta minden vonását és belső személyiségét is. Egy könnyed, nyári modell, ugyan az esküvő maga havas környezetben lesz tartva. A teteje rétegelt szatén, ahogy az alja is, de afölött A vonalban terült szét néhány könnyed réteg tüll, és az egész költemény fakó, pasztelles, piszkos rózsaszín színben pompázott. Anita tökéletes fogsorát villogtatva álldogált a három nő előtt.
– Na? – kíváncsiskodott kislányosan.
A reakció egyértelmű volt, nem is lehetett volna más. Mindenki ujjongott, tapsikolt, tehát olyan dolgokat csináltak, ami egy ilyen alkalommal elvárható egy csapat lánytól. Közülük csak egy boldogsága nem volt igazán őszinte.
– Még néhány dolgot meg kell igazítanom – állapította meg az öregecske, vastag szemüvegű varrónő, és Anita vállait megragadva és kiegyenesítve annak hátát, azonnal tűt ragadva munkához látott. A szőkeség úgy állt ott, mint egy büszke próbababa, ragyogó mosollyal tűrt és várt.
– És most halljuk, hogy miért is nem mész holnap bulizni Meggel! – kacsintott a menyasszony Juliette-re.
– Hé! – kiáltott fel az, mégse hagyták.
Percek teltek el, a felszínen az olasz ellenkezett, belül azonban töprengett, hogy mivel vágja ki magát. Nem akarta elmondani se azt, hogy randizik, és azt sem, hogy kivel. Azt pláne nem! Mégis tudta, hogy nem hazudhat. Kétségbeesett helyzet volt, és maga sem értette, hogy egy szimpla találkozó miért hozta ennyire zavarba. Talán, mert legbelül tudta, hogy ez egy rossz döntés. Tipikus példája volt azon helyzeteknek, amikor az esze és a szíve mást súgott. Az elméje sikoltott, akárhányszor eszébe jutott a jégszemű, a szíve viszont ki-ki hagyott az emlékezetbe vésett kacér vonások miatt. Minden összezavarodott és kusza lett, csupán egy dolog lett világosabb a napnál Juliette számára, mégpedig az, hogy utálja Firewood-ot, és az a rohadék még sok gondot fog okozni neki.
– Oké, randim lesz, jó? – nyögte ki végül minden türelmét elvesztve, csontos kezeivel hevesen affektált mellé.
Azonnal megfagyott a levegő. Moretti érezte, ahogy barátnői elszívják minden energiáját magukba gyűjtve, hogy aztán egy nagy robbanás keretében egyszerre ugorjanak fel az égig. Így is történt. Ugyan a Keinfield-ben nem volt ritkaság az izgatott női sikolyok sokasága, a mostani még őket is meglepte. Mind a hárman egyszerre bombázták a lányt mindenféle kérdéssel, két mondat között levegőt se vettek. Juliette kényszeredett mosollyal húzódott a fotelban annyira hátra, amennyire csak tudott, és nagy sóhajtással rendezte le, hogy a körülötte lévők jobban örülnek a holnap estének, mint ő maga.
– Leállnátok végre? – kérdezte lemondó hangon, amire kicsit elcsendesedtek.
– De ki az? – erősködött tovább Megan.
– Kérlek, nem hagyhatnánk? Most komolyan nem ez a lényeg, hanem Anita.
– Én is kíváncsi vagyok – emelgette meg szemöldökeit vigyorogva az ara.
– Az istenit, hónapok óta szingli vagy, és végre, amikor lesz valaki, nem mondod el, hogy ki az? – háborgott szikrákat szórva Meredith.
– Ezt tényleg te vágod a fejemhez? Con il tuo sposo mi még nem is találkoztunk! – vitatkozott vele Juliette.
A lányok nem állhatták meg, hogy ne nevessék el magukat. Julia szemei kikerekedtek döbbenetében, és a szája elé kapta a kezét. Azóta nem szólalt meg olaszul, amióta az édesanyja magukra hagyta őket, és azelőtt is csak akkor, amikor teljesen kihúzták a sodrából. És most, tíz év után újra előtört belőle az itáliai. Lehet, hogy kezdi túltenni magát a dolgon? Vagy most még jobban összezavarodott a kis találkától, mint attól a bizonyos napos nyári délutántól? Ugyan semmi sem lehet nagyobb sokk, mint egy anya eltávozása, de talán most, ebben a pillanatban ez fontosabb volt, mint egy nő, akinek a vonásait már homály takarta.
– Basszus – nyögte.
– Különleges pasi lehet ez! – böködte oldalba Meg, kék szemében csillogott a kíváncsiság.
– Mondd el, ki az! – könyörgött neki Anita, közben a varrónő folyamatosan dolgozott a ruháján.
– Meg fogtok érte ölni!
– Lány? – sandított felé a vörös.
– Dehogy! – kacagott fel Moretti.
– Ha az lenne, akkor se kéne félned semmitől, csak mondd már el, kérlek! – folytatta töretlenül Megan. – Ismerjük?
– Nem… nem tudom. Lehet, elég híres.
– Egy sztár?! – ujjongott a szőke. – Énekes, vagy színész? A francba, Juliette, megbeszéltük, hogy Charlie Hunnam az enyém!
– Nem, nem színész, hanem… keményen dolgozó ember – mondta lassan Julia, de fejben a műhely felé kalandozott, ahol most is minden bizonnyal az izmos főnök a kezét törölgette egy piszkos rongyba, és talán fehér pólót viselt. Moretti vízióiban biztosan.
– Pornós? – kémkedett a legidősebb, a faggatott megnyúlt arca után elégedetten tette keresztbe a hosszú lábait.
– Komolyan, Edith? Tényleg? – hitetlenkedett lemondó arccal az ébenhajú, amíg a többiek kuncogtak.
– Na, akkor ki az? Kérlek, kérlek! – könyörgött neki Megan.
– Ebből elég! – kiáltott fel magabiztosan Anita. – Juliette Moretti, azonnal mondd el, hogy kivel találkozol holnap! Ez a menyasszony kérése.
A nő szóra emelte a száját, de nem ellenkezhetett. Ha a menyasszony ezt kérte, akkor a menyasszonynak meg is kell kapnia a kívánt zsákmányt.
– N-Nicolas Firewood – súgta fejét lehajtva az olasz. Nem mert felnézni, túlságosan is félt az őt sújtó tekintetektől.
Mindenki hallgatott, azonban őket cseppet sem lepte meg a válasz. Egyértelmű volt, hogy ez a lassan két éve vészesen közeledő szerelem egyszer majd a két marhának is nyilvánvalóvá válik.
– Juliette, lehet, hogy nem kéne ennyire a nyakába akaszkodnod! – szólalt meg a szőke először, és a tükör felé fordulva nézegette a szív alakú dekoltázst.
– Nem akaszkodtam rá, ő hívott el.
Anita alig láthatóan összerezzent.
– Futásból jöttem haza, erre ott volt ő és elhívott – mondta, majd hozzátette –, persze először nemet mondtam. Aztán előhozakodott egy lehetőséggel.
– Mégpedig?
– Hogyha elmegyek vele randira, akkor csinál nekem egy motort.
– Jaj, Juls! – kiáltott fel egyszerre Meg és Edith is. – Te komolyan bedőlsz ennek? Hagyod, hogy zsaroljon?
– Mit lepődtök meg rajta? – szegezte nekik a kérdést Anita selymesen sejtelmes hangon, fényes ajkain elégedett mosoly ült. – Hiszen Juliette mindig is elég nagy ribanc volt.
Az olasz egész testén kiütközött a hideg veríték. Döbbenten pislogott barátnőjére, aki ezek után is úgy nézegette magát a tükörben, mintha mi se történt volna, a többiek pedig egy szót sem mertek szólni.
A kis szóváltás után a hangulat mélypontra süllyedt. Anita mit sem törődött, hogy szemtől szembe lekurvázta a barátnőjét, ezt követően is őszintén örült és mosolygott mindenen. A három másik nő már nem volt ilyen jókedvű. Juliette gyakorlatilag egész végig az ajkait harapta, hogy ne sírja el magát. Valóban rossz lenne emiatt? Ő nem akar lefeküdni senkivel, csupán kapva kapott a lehetőségen, amiért már olyan régóta harcolt. Le kéne mondania a találkát. Le kell mondania, le kell, különben ribanc lesz. Mit is? Hiszen ezek szerint ő eddig is az volt. Szó se róla, hogy nem egy férfi fordult már meg a bájai között, de közel sem egészségtelen mennyiség, és, ami a legfontosabb, egyik sem fizetett neki. Csak most fizetnének. Mert ez annak számít. Rondábbnál rondább szavak lebegtek a szeme előtt, amik szerint ő ribancnak született és így is fog meghalni. Mindegyik Anita hangján beszélt.
A nő nem is tudta, hogy került haza. Kismillió dolog villant át az agyán a meneküléstől elkezdve a tomboláson át a nagy megoldásig. A teljes megalázottság érzése úgy áradt szét az ereiben, mint a savval átitatott fekete kátrány. Marta, szúrta, égette. Mégis, hogy mehetne így el az esküvőre tiszta szívvel? Vajon Anita mindvégig ilyeneket gondolt róla, vagy csak megorrolt rá valamiért? És miért? Minden bizonnyal, mert elvonta felőle a figyelmet. Le kell mondania a randit. Muszáj lesz, különben nem tud változtatni a ribancosságán.
Szinte élettelenül bicegett át a küszöbön, levette magáról a sötét szövetkabátot és egyesével ledobta a csizmákat. Nem érzékelte az idő múlását, így meglepetten vette észre, hogy közben teljesen besötétedett. Arra, hogy gyalog jött-e vagy valaki elhozta, egyáltalán nem emlékezett. Teljes önkívületben, hulla fehéren csoszogott a ház belseje felé, ahol már meleget árasztott a könyvespolc mellett álló sötétbarna cserépkályha. A sárgás lámpafény mindennek aranyos ragyogást adott, azonban Juliette most még az otthon csillogását is gyomorforgatónak találta. Egy bordélyra emlékeztette. A konyhaasztal felől, ahol reggel még gondtalanul szolgálta fel a reggelit, most legfiatalabb és legidősebb testvére ült és pizzát majszoltak. Drago a jelek szerint éjszakai őrjáratos volt, hiszen az egyenruha rendezetten állt szikár, apjáéhoz hasonlóan izmos testén, a haja pedig még nem kócolódott össze. Juls mindig is féltette, amiért ilyen veszélyes a munkája. Ő nem ballisztikai szakemberként vett részt a rendőrség munkájában, hanem egyszerűen rótta a várost, őrjáratozott, és mindig minden kalamajkához ő ért ki legelőször. Nem egyszer került már életveszélyes helyzetekbe, épp ezért húga minden alkalmat kihasznált, amit együtt tölthetett vele, viszont a mai nap még ettől is elvette a kedvét. Erőtlenül rogyott le a nappali kanapéjára, hogy az egyik lába az ég felé állt, még az elhelyezkedéshez is fáradt volt.
– Neked is szia, Juls! – köszönt rosszallóan Drago, azonban nem kapott választ.
– Ne törődj vele, mindig ilyen, ha a hülye barátnőivel van! – morgolódott Enzo, közben egy csíknyi olvadt sajt kötötte össze őt egy szelet pizzával.
– Tudom – gügyögött a férfi, majd felállt, hogy a húgához menjen, de előtte még cingár öccse mögé lépett. – Régebb óta ismerem őt, mint te! – tette hozzá, ezt követően beletúrt a fiú hullámos hajába. – Tökfej.
Lassan közeledett Juliette felé, közben megette az utolsó falat ételt, aztán levetődött a lány feje mellé. Húga felpislogott rá, de még bátyja éles vonásai, és kicsit ferde orra sem tudta felvidítani. Drago felé fordította széles arcát, és mosolyogva nézte a lányt.
– Nem akarsz nekem mondani valamit? – érdeklődött.
– Békén hagynál, ha megkérlek? – nyöszörgött az erőtlenül, és a tenyerébe temette az arcát.
– Nem – vigyorodott el a borostája alatt Moretti, majd göndör, fekete fürtjeit eltűrte a homlokából.
– És, ha szépen kérlek? – kesergett Julia.
– Nem.
– Oké – sóhajtott a húg, aztán felült a fotelban. – Mit akarsz? Elég rossz napom volt.
– Miért?
– Semmi, csak… kiderült, hogy Anita lehet, mégse olyan jó barátnőm, mint hittem. Ennyi – felelte lemondóan.
– Más valami?
– Lekurvázott! – fakadt ki Juls, és ezzel együtt azonnal zokogni kezdett. Elveszve bújt a testvéréhez, vigaszt keresett és kapott is.
Drago finoman simogatta a vállát, és hallgatott. Ez így működött közöttük. Ő rögtön tudta, ha baj van, kérdezett hármat, a lány pedig megkönnyebbült.
– Pedig én tényleg nem akarok rosszat!
– Mi történt?
– Holnap találkozom a Firewood motors főnökével, egy randevút kért egy chopperért cserébe.
– Hűha – füttyentett a férfi. – Apu nagyon régóta akar egy olyat.
– Igen, tudom, és két éve szarakodok vele, és most csak egy csettintés, és megkapnám – álmodozott lelkendezve. – De Anitának igaza van… rossz ember lennék, ha ezt elfogadnám. Le is mondom a holnapot, hülyeség volt az egész – hadarta, és a telefonja után kutatott a táskájában, mindeközben serényen törölgette kerek orcáiról a ki-kifakadó könnycseppeket.
Drago azonban megakadályozta ebben. Gyengéden megfogta a kezét és visszahúzta.
– Szerintem nincs ebben semmi rossz. Kedves pasinak tűnik.
– Mi? Miről beszélsz?
– Hát – csettintett a nyelvével a férfi –, nagyjából tíz perce ment el.
Julia ereiben megfagyott a vér. Tehetetlenül nézte, ahogy testvére az asztalon álló öt díszdoboz felé nyúlt, és az egyiket az ölébe tette.
– Mi ez? – pislogott rá rémülten a zöldszemű.
– Nem tudom, csak annyit mondott, hogy olyan helyre akar téged vinni, ahova nem várhatja el, hogy te fizesd a ruháidat, ezért vett – ő neked.
– Te most szórakozol velem? – kérdezte hüledezve Juliette.
– Nagyon lelkesnek tűnt – válaszolt kitérve a kérdés elől Drago, ezután megpuszilta húga homlokát, majd dolgozni indult.

~*~

– Ezt nem tudom elhinni – suttogta Julia reszkető ajkakkal, ahogy a szobájába lépett és farkasszemet nézett az ágyán tornyosuló finom díszdobozokkal, amiket még reggel munkába menet tett oda.
Egész nap nem bírt koncentrálni, és hagyján, hogy az étteremben, de még a reggeli rutin közben is túl sokat hibázott. Reggel a kávézóban fizetés nélkül akart lelépni, aztán megbotlott a küszöbben és elejtette a meleg itallal teli poharat. Legalább három embernek ütközött neki séta közben, tehát minden megtörtént, ami csak kellemetlen lehet egy napban. És, hogy miért? Mert képtelen volt tiszta fejje gondolkodni. Percről percre azon kapta magát, hogy az estén töpreng. Egymástól végletesen elütő érzések keringtek benne, melyek teljes mértékben összezavarták, és elvették azt a maradék csepp eszét is. Menni is akart, meg nem is, menekülni is és szerelmesnek lenni, találkozni a férfival és agyonütni egy kalapáccsal. Mindezek ellenére a mérleg nyelve sokkal inkább közeledett minden esetben az igenek felé. Juliette maga is meglepődött, hogy valahol legbelül bizakodik abban, hogy szerencsés lesz az este. Persze csak a motor miatt. Mindent a motor miatt.
– Csak a motor miatt – ismételte magában hangosan, ahogy a neki vásárolt ruhák felé közeledett. – Mindent a motor miatt. Ennek az egésznek köze sincs ahhoz, hogy Nick végül is nem olyan rossz pasi. Igen. Semmi köze.
Azonban hiába próbált pozitív maradni, valahol, a tudatalattija mélyéből egy cincogó és győzelemittas hang folyamatosan sulykolta azt a szót, amit a nő soha többé nem akart magával kapcsolatban hallani.
A szobája ajtaja mellett álldogáló ingaóra hatot ütött, tehát pontosan egy órája maradt elkészülni, ezért a nő rekordsebességgel futott ki a szobából a fürdőbe, majd gyors zuhanyt véve máris vesztett tíz percet, viszont rutinos késő révén ez nem különösebben lepte meg. Jelen pillanatban fogalma sem volt róla, hogy milyen ruhanemű rejtőzik a dobozokban, hiszen megfogadta magának, hogy csakis a legutolsó pillanatban fogja kinyitni őket. Nick azt mondta Drago-nak, hogy drága helyre akarja vinni, és ezért vett ruhát. Ez egyszerre aranyos és mérhetetlenül arrogáns. Azt hiszi, hogy én nem tudok magamnak ruhát venni? És amúgy is, honnan tudná ő a méreteim? – elmélkedett magában, és az agyát hirtelen annyira elöntötte a düh, hogy a tágas fürdőben belerúgott a mosógépbe. Fájdalmasan nyöszörögve rogyott le a földre és simogatta hasogató lábujjait.
– Utálom ezt a fazont! – hörgött kínlódva újabb értékes másodperceket veszítve ezzel.
Végül egy mindenhez passzoló sötétebb sminket választott, amit gyorsan, de profizmussal teli rakott fel az arcára. A hosszú, fekete pillákat felnyitva elégedetten biccentett a kész műre, ami alatt a legdrágább drágakő módjára csillogtak azúrszín, tiszta íriszei. A kagyló szélének támaszkodva állt, aztán hirtelen hátra lépett. Ostoba, lányos szokás ez, hogy egy fontos esemény előtt minden nő lecsekkolja magát a tükörben a biztonság kedvéért, hogy melyik profilja is a vonzóbb, hogy mennyire kell felemelnie az állát és leereszteni a pilláit, hogy a lehető legbujább pillantás legyen a végeredmény. Juliette megrázta magát észrevéve magán ezeket a bugyuta mozdulatokat.
– Basszus, Moretti! – reccsent fel suttogva, de olyan hangosan, amennyire lehetett. – Mégis mi a francot csinálsz? Nem kell, hogy tetssz is neki, ő már a randiért cserébe megígérte a choppert. És én elmegyek vele, ennyi épp elég. Nem kell, hogy tetsszem is neki, a motor a lényeg, csak a motor! – mantrázta magában nagy sóhajtások közepette, és kilépett a fehér köves fürdőből, azonban szinte rögtön visszatért, és a hajába túrva felborzolta az ében hullámokat. Ismét megfagyott, ahogy észrevette magát. – Az istenért! – kiáltott fel újból, ezután kirohant, hogy még véletlenül se térhessen vissza a tükörhöz. A pipere kellékeket a sötétlila neszesszerrel együtt a mosdókagylóban hagyta hozzá méltó rendetlen fiús csaj módján.
A szobájába érve semmi sem volt ugyanaz. A levendula lila falak, és a plafonról lógó csipkemintájú csillár, de még a szekrény és az ágy is idegenül néztek vissza rá. Eddig mindig ez volt az ő kis fészke, ide tudott menekülni, ha kellett. Akkor mégis mi változott meg, ami miatt most minden olyan furcsa? Juliette kétségbeesetten kapaszkodott a köré csavart törülközőbe és a fehér dunyhán ácsorgó dobozokra bámult. Nick vette őket neki. Csak neki. Még csak most lesz az első komolyabb találkozójuk, ami annyira nem is mondható komolynak, de a férfi máris befurakodott a magánszférájába. Ebben a szobában, amióta élt, mindent ő választott meg, az ő kedve szerint lett berendezve és átalakítva minden alkalommal, mondhatni, hogy a szoba Julia lelkének kivetülése, és most belekerült egy olyan dolog, ami akaratán kívül változtatta meg. Akár csak a férfi. Ugyan Juls egy saját akarattal bíró lény, mégis, Nicolas úgy hagyott benne nyomot, hogy neki még csak beleszólása sem lehetett az egészbe. Nem számít, miről is beszélünk, vonzalomról vagy gyűlöletről, a lényeg magukon az érzelmeken van és azon, hogy Juliette Moretti közel sem volt közömbös a szerelő iránt.
Óvatosan ment el az ágyig. A kemény matrac derekasan tűrte, ahogy a nő ránehezedett a testével. Puhatolózva vette el az egyik dobozt a halomról, amitől a mellkasában a szíve úgy vert, mint a gyermekeknek karácsonykor. Lassan emelte le a fedelét, és a selyempapír azonnal rezegni kezdett finoman, lágyan, elegánsan. Sötétkék anyag derengett fel alóla. Juliette minden mozdulatára ügyelve húzta el az akadályozó, áttetsző anyagot, és végre megpillantotta, amire titkon egész nap gondolt. Nagyot nyelt. Kezével óvatosan az öltözék alá nyúlt. A fényes, sötétkék selyem hidegen cirógatta meg a tenyerét. A nő fölállt a ruhával, ami engedelmese követte minden rezdülését. Egy mostanában olyannyira divatos overall volt, a felső rész és a nadrág egybevarrva. A modell ujjai alkar közepéig érő, finom csipkeszövet, amit a készítő pókhálóként csillogó aranyfonallal futtatott be.
Miután kigyönyörködte magát benne, Juls tekintete azonnal a címkét kezdte kutatni, azonban hiába kereste, nem találta.
– Tervezői darab – hebegtet hitetlenkedve.
Nem bírt tovább magával. A felsőn olyan mély dekoltázst hagytak, hogy az szolgált belépőül a ruhába, és feléve kiderült, hogy ez pontosan a lány hasának közepéig ível le V alakban. A nadrág rész a csípőjén lazán lógott, amíg térdétől kezdve teljesen ráfeszült a hűvös, selymes anyag.
– Hova akar ez engem vinni? – nevetgélt erőtlenül, aztán nekiesett a többi doboznak is.
Sorra bukkantak fel a drágábbnál drágább holmik. Egy elegáns és letisztult, teljesen sima fekete magassarkú hegyes orral, a sarkán pedig egy aranyszínű lapocska ívelt. A következőben egy összepasszoló, ugyanolyan aranyozott övet és egy borítéktáskát talált, míg a harmadikban egy hajszál vékony, de annál csillogóbb nyakláncot és karkötőt, legvégül egy krémszínű kasmír kabáttal ajándékozták meg. És minden tökéletesen passzolt. Hogy férfi módjára hogyan találhatta el a megfelelő méreteket, holott ez még néha magának Juliette-nek is gondot okozott, örök rejtély, azonban nem is számított igazán. Nem mondható, hogy Julia különösebben anyagias lett volna, viszont ez most teljesen lesokkolta. Annyi pénzt, amennyibe ezek kerülhettek, ő minden bizonnyal két év alatt se keresne meg. Kifejezéstelen arccal bámult magára az állótükre előtt, és nem bírta elhinni, hogy ez a valóság, ráadásul pont vele történik meg. Úgy érezte, mintha egy rohadt szerelmes regény lapjain szerepelne, amiben pont eljött az a pillanat, amikor a főhősnő megismerkedik a kicsit zűrös élete lovagjával.
– Ami persze ki van zárva – erősítette meg magát Moretti, és hallotta, hogy odakint valaki leparkol a ház előtt.
A kocsiajtó csapódott, Nick magabiztosan lépkedett a bejárat felé, Juliette pedig úgy leselkedett utána az ablakból mint egy kislány. Nem akart kimenni. Jobban mondva, nem mert kimenni. Ezek után hülye lenne, ha nem feküdne le vele.
– A rohadék! – szitkozódott halkan. – Tuti, hogy direkt kényszerített ilyen helyzetbe! Ez volt a terve. Csak azért se – ez hagyta el utoljára a száját, zöld szemei macskáéhoz hasonlóan csillantak meg a sötétben, ezt követően a kasmírkabátot felkapva óvatosan kisomfordált a szobájából.
A nappaliban Drago és Giovanni már bevetésre készen álltak, nyilvánvalóan ők is hallották, hogy a lovag megérkezett. Azonban akadt egy kis bibi.
– Miért van rajtatok az egyenruha? – kérdezte Juliette megtorpanva, ahogy meglátta őket. Még a fegyver és a gumibot is az oldalukon lógott.
– Te ebbe ne szólj bele, hugi – morgott Drago, és az ajtó felé fordulva várta, hogy csengessenek.
– Ugye ti most szórakoztok? – sikoltott fel Julia, és a két férfi elé szaladt, hogy megpróbálja őket visszatartani.
Az apró teremtés felettébb viccesen nézett ki a két nagydarab rendőr előtt, főleg, ahogy kicsi kezeivel a dobszerű mellkasokon matatott.
– Mégis mit akartok csinálni? Meglincselitek?
Ekkor megszólalt a csengő. Visszhangot verve szálltak a figyelemfelkeltő dallamok, amitől a nő ereiben megfagyott a vér. A két idősebb Moretti még sosem csinált ilyet egy randija előtt sem, akkor most mégis mi üthetett beléjük?
– Ne, kérlek titeket, ne!
– Mi csak meghúzzuk a határokat, hercegnő – jelentette ki az apa határozottan, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt.
Nicolas Firewood arcáról azon nyomban lefagyott a mosoly. A Morettik mindketten magasabbak voltak a férfinél, épp ezért a lány csak a riadt arcot látta. Épp, hogy meg akart szólalni és menteni a menthetőt, amikor a főnök vonásai jókedvűek lettek. Egymillió dolláros mosoly ült ki az arcára, ezután kezdet nyújtott először a legidősebbnek.
– Üdvözlöm, uram, Nicolas Firewood – mutatkozott be Nick.
Giovanni arca megnyúlt döbbenetében, hiszen ő úgy tisztelte ezt az embert, mint valakit, aki mártírhalált halt a hazáért.
– Giovanni Moretti – mondta felderülve és erősen megrázta a szerelő kezét.
– Mi már találkoztunk – biccentett a fiú felé, de vele is kezet rázott.
Könnyűszerrel maguk közé engedték Firewood-ot. Az apa erősen megmarkolta a vállait, és befelé fordította a házba. Juliette csak ekkor láthatta meg, hogy milyen az, amikor Nick igyekezett lenyűgözni valakit. A lehengerlő modor a családjának szólt, a külseje pedig neki. Sötét szövetkabátot viselt, amit kigombolt, alatta szigorú, szürke öltönyt hordott fehér inggel, nyakkendő nélkül. A legfelső gomb kigombolva. A haja, ami eddig mindig kuszán állt, most teljesen hátrasimítva lapult a koponyájára. Az arcán persze ott sejlett némi borosta, de az közel sem volt olyan hosszú, mint eddig.
A nő nem bírt megszólalni, csak bámulta a férfit, ahogy a családjával társalgott. Nem hallott semmit, csak a zakatoló szívét és a fülében zubogó vért. Úgy érezte magát, mint egy ártatlan kislány, akiért megjött a nagy szerelme, hogy végre elvigye magához és az első vérét vegye. Sűrűn pislogott és levegőért kapkodva lélegzett. Nicolas épp valami üzleti dologról beszélt az apjának, ami teljesen lenyűgözte az öreg nyomozót, és nem is hagyta abba, azonban tekintete már Juliette-t falta. Mosolya kacérra húzódott, ahogy minden reszkető porcikát végigmért.
– A lányom nem is mondta, hogy Nicolas W. Firewood-dal jár! – kiáltott fel a semmiből kicsit rosszallóan Giovanni. Ez szerencsére egy kicsit kirángatta Julia-t abból a hipnotikus bűvkörből, amit a férfi jelenléte teremtett. A világ ugyan még szédült vele, de a lábaiba jutott annyi erő, hogy ne essen össze.
– Ez csak az első randink, apa! – forgatta a szemét Juliette, és Nick mellé furakodott.
– Oké, tudom, na – gügyögött neki vissza Giovanni.
– Mehetünk? – kérdezte Juliette morcosan, azonban közben csak és kizárólag maga elé meredt.
– Persze – dörmögött kedvesen Nick, majd elköszönt a családtól, és kivezette a nőt a házból.
Hideg volt az éjszaka, túlzottan is hideg. A dér megtelepedett a csupasz faágakon és a betonon mindent csillogóvá téve. A Hold ezüst tányérjába nem kúsztak be felhők, ragyogóan tisztán sütött le az égbolt minden egyes csillagával együtt. Moretti azonnal összerezzent, ahogy kilépett. Nick halkan csukta be mögöttük az ajtót, közben a nő fészkelődve készítette a kabátját, hogy felvegye. Nicolas keze melegen ért az övéhez mindezt megakadályozva. A jégszemű kedvesen mosolyogva a lány mögé lépett és felsegítette rá a drága holmit.
– K-köszönöm – dadogta Juliette fülig pirultan, közben hálálkodva imádkozott, amiért ezt a férfi nem látja.
Azonban itt még nem volt vége. Azon a ponton, ahol a puha kabát és Julia nyakának bőre találkozott, Nick ujja finoman simított végig. Valami végtelenül ügyesen tanult rutinnal történt minden. A férfi meleg kezének érintése, az a mélységesen puha mozdulat, amivel kisimította a kabát mögül a hullámos, fekete tincseket, egyszerűen minden úgy történt, mintha már ezerszer megtörtént volna előtte vele. Csupán ezzel a kis mozzanattal képest volt olyan bombát robbantani Juls testében, hogy kis híján múlt, hogy fejét hátravetve ne nyögjön fel. Természetesen ebben benne volt a meglepetés is, amit Nick ezzel az apró gondoskodással vitt véghez, de az elfojtott érzelmeket sem feledhetjük el.
– Igazán nincs mit – dorombolt Nicolas. – Gyere, a kocsiban jó meleg van – mondta, és a fekete, sötétített ablakú jármű felé mutatott.
– Én… nem is gondoltam, hogy van kocsid – mormolta ártatlanul Julia.
– Nincs is – mulatott Nick, közben kinyitotta az elegáns négykerekű ajtaját. – Béreltem.
– Ó – mondta, és beszállt az autóba.
Ugyanannyi luxus terült szét belül a bőrborításos műszerfalon, mint amennyi a kocsi külsején is látszott. Te jó ég, mennyi pénzt költöttél el, Nick? – töprengett magában.
A férfi beült a volán mögé és a gázba taposott. Biztosan vezetett, mindvégig az útra figyelt, egy percre sem kalandozott el. Kicsit kezdett kínossá válni a helyzet, hiszen egy szót sem szóltak egymáshoz. Juls a befűtött ülésbe mélyedt, úgy próbált kieszelni valamit. Ekkor vágott belé a felismerés, hogy nekik talán nincs is közös témájuk. Amikor eddig találkoztak, annak mindig veszekedés volt a vége, vagy szülés. Mégis miről kérdezhetné?
A belváros felé haladtak. A sávok szélesedtek, a fények nőttek. Ugyan este volt már és rettentő hűvös, mégis nyüzsgött az élet. A szórakozóhelyek előtt be-berezonált az ablak és a parkolókban egymás hegyén-hátán álltak a járművek. Ez a helyzet nem tűnt a nőnek szokatlannak, hisz sokszor lófrált kint ő is ilyen tájban, az egyetlen szokatlan az a férfi bódító illata.
– Éhes vagy? – kérdezte a semmiből Nick halkan.
– Öm – nyekergett Julia. Ekkor jutott eszébe, hogy a mai nap még nem is evett semmit. – Nagyon.
– Az jó. Nagyon jó helyre viszlek – mondta vidáman, és befordult a következő sarkon.
A luxus egy pillanat alatt megnőtt. Kivilágított butikok bundákkal és mindenféle csillogó ékszerrel. Errefelé már jóval több parkolóhely akadt. Julia nem bírt betelni a látvánnyal. Ugyan ebben a városban élt, de jól ismerte Meredith tanítását, miszerint az ember lánya ne is merészkedjen olyan környékre, ahol már a járólapból tudja, hogy a boltok megfizethetetlenek!
– Itt vagyunk – szólt Nick.
Julia észre sem vette, hogy megálltak. A férfi újra kinyitotta neki az ajtót, és kisegítette. Egy étterem előtt parkoltak le, aminek mindenét fekete üveggel burkolták, csak a tetején csillogott némi kék neon. Nicolas a nő derekára rakta a markát, majd megindította a bejárat felé. Lazán sétáltak be, ahol szintén minden a félhomálynál kicsit sötétebbe burkolózott, az asztalokat pedig különleges módon választották el egymástól. Nem voltak paravánok, vagy ehhez hasonlók, a társaságokat csakis a sötétség tartotta távol egymástól. Minden asztalon saját, tompa fényű lámpa világított. Az egész egyszerre volt meghitt és ijesztő.
Nem evett itt túl sok vendég, ez a férőhelyek számából is látszott. Firewood biztos kezekkel navigálta partnerét egy sarokba, ahol a széket kihúzva le is ültette, majd mindkettejük kabátját felakasztotta a fogasra.
– Tetszik a hely? – kíváncsiskodott.
– Kicsit más, mint amit megszoktam – válaszolt őszintén Juliette. Most tűnt csak fel neki, hogy az arcán minden bizonnyal a tükrön próbált kifejezés ül.
– Milyeneket szoktál meg?
– A… nem ennyire sötétet – viccelődött a fekete terítőre nézve.
– Ízleni fog a kaja, hidd el.
Amint kimondta ezeket a szavakat, jött is a pincér az étlapokkal. Őszintén elmondható, hogy a zöldszemű izgatottan nézett bele. Kíváncsi volt már, hogy vajon mit rejtegethet az ekkora luxus?
Az első oldalon voltak az előételek és a levesek. Mindegyik halas. A következőn a főételek között szintúgy csak és kizárólag tenger gyümölcsei akadt. Semmi hús vagy tészta, ami elég rossz hír volt a nő számára.
Kishamar visszatért a középkorú pincérnő, hogy felvegye a rendeléseket. Nick először is rendelt egy üveg száraz fehérbort, ezután előételként egy tál osztrigát, majd Juls felé fordultak mindketten.
– És ön? – kérdezte a vöröses hajú alkalmazott.
– Öm – húzta a száját kényeskedve. – Én nem igazán…
– Ráksalátát kér – segített neki Nicolas.
– Értem, rendben – biccentett a pincér és el is tűnt.
Juliette feje elvörösödött. Tagadhatatlanul tetszett neki, hogy kedveskedni akarnak, de sajnos hiába.
Nagyjából tíz csendben töltött perc telhetett el, amíg visszaértek az étellel. Gyönyörű talpaspoharakba öntötték ki a kért bort, aztán eléjük került az étel. Nick élvezettel hörpintette fel az első kagylót, majd kíváncsian a zavartan mocorgó nőre nézett.
– Nem kóstolod meg?
– Nos… én…
– Mégsem vagy éhes? – puhatolózott Firewood, kiveszett belőle a magabiztosság és aggódó kisfiúvá változott.
– Izé… – hebegett tovább Julia.
– Mi a baj?
– Allergiás vagyok a tengeri kajákra – bökte ki végül a lány.
Mintha a világ legmegrázóbb hírét közölték volna a férfival. Oldalra biccentette a fejét és kétségbeesetten ráncolta a homlokát.
– Ugye most csak szórakozol velem?
– Nem – rázat meg a fejét Moretti ártatlan mosolygással megspékelve.
– De miért nem mondtad?
– Nem hittem volna, hogy van olyan étterem, ahol csak tengeri dolgokat szolgálnak fel.
– Van édesvízi hal is! – derült fel az arca.
– Én viszont egyáltalán nem eszek halat – grimaszolt.
– Basszus, Juliette – sóhajtott Nicolas.
– Bocsi – mondta megnyújtva a végét.
– Nem, dehogy, nem a te hibád, én csak azt hittem, hogy mivel olasz vagy… ez jó hely lesz.
– Jó is, nagyon tetszik – kedveskedett a nő.
– Attól még éhen maradsz – morgolódott Nicolas, főleg, mert megérezte, hogy a zsebében rezeg a telefonja.
Ugyan nem akarta felvenni, de amikor fél szemmel rákukucskált és meglátta, hogy a következő helyszín szervezője hívta, elnézést kért, és beleszólt a készülékbe, és ezzel párhuzamosan elszállt a lehengerlő Nick, és visszatért az a morcos, zsörtölődő mackó, aki valójában ő.
– Mi a baj? – kérdezte kíváncsian az ébenhajú.
– Mennünk kell! – felelte Nick egyszerűen, és némi pénzt szórva az asztalra felállt.
– Miért?
– A következő dolog, ahova vinni akarlak, előbb kezdődik.
– Ó, értem – sóhajtott Julia, és hagyta, hogy ismét feladják rá a kabátot.
Mint ahogy az egész randi alatt eddig, a kifelé úton se beszéltek túlzottan sokat. Vonzó volt minden és imponáló, de valahogy túlzottan is megjátszott, nem az igazi. Főleg nem a motoros. Érezhetően feszéjezve érezte magát, és talán ezért is vált minden kínossá. Teljesen elszállt az otthon érzett szenvedély, és a nő már csak arra várt, hogy legyenek túl az egészen.
– Mindegy, végül is úgyse tudtam volna enni – viccelődött Juliette, ahogy ismét beszállt a kocsiba.
– Ja – vakkantott rá a férfi, majd becsapta az ajtót.
Az olasz lemondóan dőlt hátra, csak az nyugtatta meg, hogy azért annyira nem számított másra. Néhány kósza gondolatig eltűnődött, hogy mi lenne ha? De most bebizonyosodott neki az, amiben az eleje óta biztos volt: ők egyszerűen nem illenek össze.
Nicolas újra vezetett. Újra rótták a belváros tömött utcáit egyre beljebb és beljebb haladva. Az útszéli lámpák vibráló árnyjátékként kúsztak fel és enyésztek szét mindkettejük testén. Újfent egy szó sem hagyta el a szájukat, Julia pedig meg sem mert mukkanni, hisz látta, hogy a férfi olyan erővel szorította a kormányt, hogy reszketett az ökle. Ennyire idegesítheti az, amikor valami nem jön össze? Butaság lenne, mivel már így is több mindent csinált, mint más férfi egy első randi alkalmával. Egy lopott pillantás Juliette részéről, amitől azonnal össze is facsarodott mindene. Nem akart itt lenni. De legalább azt nem mondhatják rá, hogy ribanc. Vajon ezek után jár még a motor?...
Egy rendezvényházhoz érkeztek. Az épület egy hatalmas téren helyezkedett el, ahol rengeteg szerelmes pár dorbézolt. A csillogó fák ligetesen nőttek ki a járókövek közül, láthatóan nagy gonddal vigyáztak a térre, ezért csak messzebb tudtak leparkolni.
– Szeretem ezt a helyet – mosolygott Julia bájosan.
Ezúttal nem várta meg, hogy Nick nyissa ki neki az ajtót, ő maga lépett. Miközben némán ültek egymás mellett elhatározta, hogy nem hagyja, hogy kárba vesszen ez az este, és kicsit a kezébe veszi az irányítást.
– Tényleg? – vonta fel az egyik szemöldökét Nicolas. Láthatóan fellelkesedett kicsit.
– Aha – biccentett.
Az az elégedett mosoly, ami ekkor kiült a férfi arcára, minden eddigiért kárpótolt. Vidám volt, és játékos mélyen, a felszínen pedig végtelenül magabiztos.
– Akkor, ha vége a dolognak, kicsit sétálgathatnánk.
– Nagyon jól hangzik.
A halk lépteik alatt meg-megkoppant a márvány járólap. Ez a tér volt gyakorlatilag a város lelke. Nyáron gyerekek játszottak a talajba épített szökőkutakban, azonban az első hideg nappal a szerelmesek vették át az uralmat a fák alatt. Sajnos már lehullottak a színes levelek, de ebben a makulátlanul tiszta éjszakában is akadt legalább ennyi romantika. A jéghideg friss levegő mindkettejük arcát kicsípte, és most először beszélgettek, amíg a rendezvényházhoz nem értek. A magas épület boltozatát hatalmas oszlopok tartották. Ógörög stílusban épült a hely, az apró ablakokba viszont barokk mintára ólomüvegeget csempésztek. Tartottak itt kiállításokat, esküvőket, bálokat…
– Mire jöttünk amúgy? – érdeklődött Juliette lelkendezve, belül abban reménykedett, hogy a régi könyvek kiállításra fizették be egy körre.
– Hát, mivel mindig, amikor láttalak, nagyon csinos voltál – dörmögött Nicolas, közben az épület egész szélességén át tartó fehér lépcsőkön lépkedtek felfelé, az arcukról pedig nem lehetett volna letörölni az ott ülő reménykedő vigyort –, ezért gondoltam, hogy érdekelhet a divat.
– Aha – helyeselt Juliette, bár ez közel sem volt igaz. Oké, szeretett öltözködni, de az, hogy oda lenne a divatért, elég erős túlzás.
– És mivel pont most van itt egy nagyon híres tervező, akit biztosan te is ismersz, elhoztalak a divatbemutatójára – lelkendezett a férfi a kétszárnyú bejáratot kinyitva, és kémlelte, hogy vajon mit szólnak a terveihez.
– H-hűha – pislogott nagyokat a nő. Neki még nőként se jutott volna eszébe egy ilyen program, viszont így pluszban értékelhető ez Nick szempontjából, láthatóan nagyon igyekezett.
– Eddig ez az este nem nagyon jött össze, de remélem, hogy ez tetszeni fog – suttogta bűnbánó hangon, és a zöldszemű derekára téve újra vezette őt, Julia azonban a divatbemutató helyett a könyvkiállítást jelző táblát nézte nyálcsorgatva a fényűző előtérben.
Ő megpróbált mindent, igazán. Nő létére nagyon is értékelnie kellett volna ezt a nemes férfias feláldozást, hogy hajlandóak érte órákat ücsörögni egy hülye divatbemutató miatt, de amikor abból a hideg időből beértek a fullasztó melegbe, és leültek egy unalmas, sötét helyiségbe, ahol csak a kifutót világították meg, és megszólalt az a végtelenül idegesítő mosógép zene, amit annyira utált, nem bírta tovább. Persze Nicolas is éppannyira utálta az egészet, mint ő, benne mégis akadt annyi lelki erő minden bizonnyal a munkája miatt, hogy tartsa magát. De Juliette, a pincérnő, ő más eset volt. Alig tíz perce kezdődött el az egész hacacáré, amikor a meleg végképp elnyomta, és lezárta a pilláit. A lány a világ egyik vezető divattervező különleges bemutatóján, pontosan a második sor szélén olyan mélységesen mély álomvilágba zuhant, amilyenbe régen nem.
A tudatalattija édes képeket vetített neki, bár minden bizonnyal még a folyamat közben sem bírta feldolgozni, hogy miket lát, csak érzékelte. Néha behatolt egy-egy ritmus a külvilágból, de ezek sem bírták őt kizökkenteni a rem fázisból. Ki tudja, mennyi idő telt el, amíg kezdett kicsit öntudatra lelni. Az a folyamat volt ez, amikor az ember képes irányítani a saját álmait és már tudja, hogy alszik. Mint derült égből villámcsapás érte a nőt a felismerés, hogy elaludt. Elaludt!
Hirtelen felpattantak a szépen festett szemhéjak, reménykedett, hogy úgy nagyjából csak két percre szenderedhetett el, de amikor végre kitisztult a kép észrevette, hogy ugyan a reflektorok még égtek, de már csak ők ketten ültek a teremben, ráadásul a világ kicsit ferdén is állt. Ahogy minden érzékszerve kicsit megélesedett, világossá vált az ok is. Ez Nick. Jobban mondva Nick válla. Ő képes volt, és volt olyan pofátlan, hogy nem elég, hogy elalszik, de még a meghívó vállán teszi ezt!
Riadtan kapta fel a fejé, amitől Nicolas is felé pillantott. Nem tűnt idegesnek, csak elkeseredettnek, persze ezt is próbálta a legjobban leplezni. Kesernyés mosoly ült ki a vékony ajkaira, ami rögtön össze is törte Juliette szívét.
– Jó reggelt – suttogta.
– Basszus, Nick… – sajnálkozott a nő. – Én annyira…
– Nyugi – legyintett. – Tudnom kellett volna, hogy te nem szereted az ilyesmiket – mondta halkan, és közben felállt.
– De… – pattant fel azonnal Juliette is –, miért nem ébresztettél fel?
– Nem akartalak megzavarni – felelte bánatosan, és határozottan előre haladva, de a lányt megvárva kibaktattak az épületből.
Morettit ette a lelkiismeret, kit ne evett volna? Azt leszámítva, hogy ez a férfi két éve kínozta őt, kiderült, hogy nem is olyan gonosz, és annyi mindennel próbálkozott, ő meg van olyan bunkó, hogy elaludt. Ennél pocsékabb randit valószínűleg kitalálni se lehetne.
A téren még mindig többen sétáltak, mégis Nick az ajánlatát megszegve a bérelt luxusautó felé indult.
– N-nem sétálunk? – szólt utána Julia, és megállt.
A jégszemű tétován fordult felé, minden porcikájából sütött a csalódottsággal kevert sértődöttség, mint egy kisfiú, akinek egy barátja se jött el a születésnapjára. A nő most bizonyítani akart, jóvá tenni, legalább egy kicsit.
– Nézd, Juliette, nem kell erőlködni, inkább hazaviszlek, oké?
Ejtették. A pincérnő lesújtva állt a lépcsők előtt, az összeszorított öklei remegtek, azonban ő sem tudta, hogy mitől. Félt is, mérges is volt, meg csalódott, meg minden egyszerre, de azt főképp nem hagyhatta, hogy pofára ejtsék, főleg ne egy ilyen férfi. Lopva nézett végig a szerelőn, aki a távolba meredt és csak azt várta, hogy a nő a kocsihoz menjen. Az orrnyerge kicsit vaskos volt, a hegye pedig picit pisze, pont olyan, mit az ember szívesen puszilna meg reggelente. Az álla és az állkapcsa szögletes, a nyaka pedig izmos, amit nagyon kihangsúlyozott a benne minden nyelésnél megmozduló ádámcsutka. Nem hagyhatom, hogy ejtsen – gondolta magában Moretti és megindult a férfi felé.
Az aprócska lány gyengén húzódott a férfi izmos karjaihoz, majd nagy szemekkel nézett fel a nála két fejjel magasabbra.
– Kérlek…
– Rendben – válaszolta Nick azonnal.
Hiába a kemény külső, ha egy aranyos hölgyecske szépen nézett rá, azonnal megtört az ő ellenállása is, annak ellenére, hogy durván megsértették az önérzetét.
– Remek! – örült meg azonnal Juls, és az ujjait összefonta a férfiéval, hogy úgy tudja húzni.
Meglepően meleg volt, főleg azt is szempontba véve, hogy a szőke mennyit bagózott, de ez jól esett a nőnek. Valahogy megnyugtatta az érintése. Kislány módjára kezdte ráncigálni előre, egészen addig így csinálva, amíg Nick el nem nevette magát. Akadt a nevetésében valami különleges, mert a szemöldökét még ilyenkor is összevonta és ráncolta a homlokát. Érezhetően kevésszer kacagott őszintén, és ez most egy ilyen pillanatnak számított.
Fölöttük fényesen sütött a Hold és a csillagok, a szél jegesen fújt be a kabátok minden résén, fogvacogtatóan hideg maradt az idő. Időközben a ligetes térre a padok közé különböző árusok jöttek mindenféle melegen gőzölgő csemegével, és most először a randevú végre olyan hangot vett, amilyennek az elejétől kellett volna lennie. Azzal, hogy Nick lemondott minden olyan törekvéséről, ami gyakorlatilag azt bizonyította, hogy ő egy nagyhatalmú férfi, elmúlt az erőltetettség. Ugyanolyan emberré vált, mint Juliette és mint a többi körülöttünk sündörgő pár, végre önmaga lehetett. Mindig kicsit morgott, mindig kicsit csipkelődve válaszolt, a nő pedig nevetett, és ez végtelenül tetszett neki. Már nem akartak egymásnak maradéktalanul megfelelni.
– Tudod, mindig ide hoztak ki kiskoromban játszani. Van egy kép, ahol meztelenül ugrálok a szökőkútban – kuncogott az ébenhajú.
– Azt a képet majd küldd el nekem, kérlek! – vigyorgott rá félszegen Nick.
– Ugye tudod, hogy azon körülbelül nyolc éves vagyok?
– Csak, hogy legyen mihez viszonyítanom.
– Mégis miért akarsz te viszonyítani? – szegezte neki a kérdést faggatózva Moretti.
Nicolas nem válaszolt, szinte meg se hallotta a kérdést. Minden figyelmét elvonta valami, amitől még meg is állt. Julia kíváncsian kukucskált ki a férfi nagy teste mögül és azonnal el is mosolyodott.
A téren akadt egy kisebb rendezvényház is, ahova úgy tűnt, épp most érkeztek meg a következő kiállítás darabja: nagymotorok.
– Odamenjünk?
– Hm? – rázta meg a fejét Nicolas, de a szemeiből nem múlt el a gyermeteg csillogás.
– Szeretnéd megnézni őket?
– Dehogy, ez az este most nem erről szól.
– Ugyan már! – biccentett a rakodó kamionok felé a nő. – Gyerünk! – mondta, és ismét húzni kezdte az öltönyöst, akit nem kellett túl sokáig győzködni.
Nicolasba ismét visszatért az a jól megszokott magabiztosság, ahogy a rakodók felé közeledtek. Mindenféle nagymotort pakoltak már kifelé, és akadt köztük nem egy Firewood is. Az egyedi vonalvezetés és mintázat azonnal szembeötlött.
Az egyik munkás, amint meglátta a közeledőket, rögtön előre szaladt, hogy megakadályozza őket.
– Sajnálom, de nem jöhettek közelebb! – állt eléjük a kezeit feltartva.
A pár tudta, hogy mi jön. A főnök szemöldökét felvonva állt meg, karjait összefűzte, és mély hangon kezdett beszélni.
– Tudod, hogy ki vagyok én?
A kopasz, kicsit soványka munkás megrémült.
– K-ki?
– Engedd már be, te barom! – ordított rá egy másik munkás hátulról. – Ez Firewood!
A kopasz szemei azonnal kitágultak, az említett pedig kicsit öntelt és arrogáns módon elmosolyodott. Miért ne tette volna? Ekkora súllyal bírt a neve. Természetesen azonnal elálltak az útból, a pár pedig hurrikánként kezdett körbenézni.
– Ezek működőképesek? – förmedt rá Nick a munkásra.
– P-persze – bólogatott az.
– És van kéznél benzinetek?
– Persze, uram – helyeselt.
– Akkor hozz ide egy kannával és töltsd meg – kémlelve nézett körbe a kipakolt krómok között – azt – mutatott az egyik régi modellje felé.
– Na, de uram!
– Hozd már! – lódult meg felé Nick, a kopasz pedig elrohant üzemanyagért.
– Ne legyél vele ilyen kegyetlen! – dorgálta kedvesen Juliette.
Nick jókedvűen vigyorgott, és nézte, ahogy a fickó remegő kezekkel tölti fel a tankot. Amikor végzett, Firewood odalépett régi gyermeke kormányához megragadta, és kirúgva alóla a tartót felült rá.
– Uram, mégis mit csinál? – háborgott az ember, de rá se hederítettek, Nicolas csakis a nőt nézte. – Pattanj! – szólt sármosan, és nem kellett kétszer mondania.
Juliette rohant, és azonnal felült mögé, szorosan ölelte át az izmos testet. A sötétkék, matt festésű motor pöccre beindult, és már nem is hallották, ahogy a munkás szitkokat szórt feléjük.
Amúgy is hideg volt az idő, de motoron egyenesen befagyott az ember minden rése, mégse érdekelte ez se Nick-et, se Julia-t. Élvezték a süvítő szelet, a mellettük villámként elsuhanó póznákat, a kihaló félben lévő fényeket és az egyre hátrébb kerülő várost. Lassanként rátértek arra az útra, ami a Firewood motors felé vezetett. Az épülete környékén nem állt egy másik se Nick apjának régi sufniján kívül, csak a széles és kietlen, kihasználatlan föld. Amikor talán félúton járhattak, Nick erre a területre hajtott be. Itt még a közúti világítás is ritka volt, és olyan mélyre, amilyenre ők mentek, már egyáltalán nem ért el, mégis mindent láthattak a Hold miatt.
A motor hangja lassan elhalt, Juliette pedig leugrott a férfi mögül, de az rögtön elkapta a kezét és úgy szállt le ő is, szélesen mosolygott, mint egy rossz fiú, de a járása, ahogy egyre közeledett a nő felé, egy éhes vadállatot mutatott: laza, lassú, megfontolt és csendes.
– Őrült vagy! – kacagott hangosan Moretti.
– Miért is? – kérdezte úgy Nicolas, mintha ez a hang lenne a legkedvesebb a szívének.
– Elloptál egy motort!
– Elloptunk egy motort – helyesbítette, és miközben az egyik kezével Morettiébe kapaszkodott, a másikkal a derekát ragadta meg. A helyzet tagadhatatlanul felizgatta.
– És, ha én is börtönbe kerülök, akkor ki fog téged látogatni?
– Majd levelezünk.
Julia felnevetett Nicolas legnagyobb örömére.
– Gyönyörűen kacagsz, ugye tudod? – dorombolta neki, ahogy testével egyre közelebb került az övéhez.
– Most már igen – mosolygott Juls, és hagyta, hogy a homlokuk egymáshoz érjen.
Szinte ez volt az első alkalom, hogy úgy igazán közel kerültek egymáshoz, úgy, mint egy férfi és egy nő, és máris minden romantikus mozdulat olyan természetesnek hatott. Természetesnek, de magában rejtette azt a kifürkészhetetlenséget, ami az ismeretlen nyújtott.
Juliette kifordult Nick kezei közül, és elképedve táncolt kicsit arrébb. Régen érzett már ilyesfajta boldogságot, mint most, jelenleg minden rossz eltávozott.
– Ez a randi pocsék volt – állapította meg Nick-re pillantva.
– Tudom – röhögött ő. – Nem kezdünk ezzel egy újat?
– A priuszommal?
– Nincs is priuszod, és nem is lesz, te hülye! – folytatta jókedvűen.
– Kár. Izgalmas lenne – vonta meg a vállát.
– Nem hagynám, hogy elvigyenek, elsimítanék mindent – mutatta a mozdulatot a kezével a szőke.
– Ó, tényleg? Gondolom! Te úgyis a kommunikációs képességeidről vagy híres.
– Nem láttál még engem úgy igazán kommunikálni.
– De, sajnos igen! – kuncogott Julia.
– Mikor?
– Amikor gyakorlatilag elkönyvelted, hogy egy picsa vagyok.
– Mert egy picsa vagy – vágott vissza Nick.
Julia arca megnyúlt.
– Te meg egy pöcs! – dobbantott a lábával és emellé rá is csapott a férfi mellkasára. Nicolas ekkor rátette a kezét a lányéra és nem engedte el onnan, ismét közeledett felé.
A nő felpillantott az égre.
– Tetszik ez a hely – állapította meg.
– Nekem meg te tetszel – felelt Firewood könnyedén, amitől Juliettel majdnem megfordult a világ.
Reszkető szempárral nézett a férfiébe, ahol már nyomát se lelte az ellenszenvnek, csak gyengédséggel és érzelmekkel találkozott. Az, hogy ez a nagy, kemény ember, aki vasmarokkal tartotta markában a motorkedvelő embereket, és bárkit elküldött a francba, akit csak kell, és közben mégis ilyen kedves, ha a megfelelő személyről van szó, teljesen levette a lábáról a lányt, főleg az, hogy ő volt ez a személy. Ismét végigvizslatta a kemény vonásokat, azonban ekkor feltűnt neki valami az igazgató nyakán.
– Ez mi? – kérdezte furcsállva, közben egy kicsit félrehajtotta a kabátot Nick nyakáról, aki azonnal ellépett a nőtől és ahhoz a bizonyos dologhoz kapott.
– Csak egy emlék – válaszolta zavartan, de nem téveszthette meg a szemfüles Morettit.
Az a furcsa folt mindenképp egy rettentő súlyos égési sérülés nyomainak látszott.
– És milyen motort szeretnél? – terelte a jégszemű a témát.
– Nos, nem tudom. Apunak kell.
– Apukád nagyon jó fej.
– Jesszus, hát ma ezt nem bizonyította be!
– Oké, először összefostam magam tőle, de tetszik, hogy…
– Hogy így rajong érted? – fejezte be a mondatot Julia.
– Nos… inkább elhivatott.
– Kiegészítem magam, egy egoista pöcs vagy! – nevetett.
– Miért nem mondtad régebben, hogy az öregednek kéne a járgány?
– Számtalanszor mondtam, de gondolom nem olvastad el maradéktalanul a leveleimet, amikor meg személyesen mentem el hozzád…
– Akkor meg amúgy se tudtam volna figyelni semmi másra.
– Mire gondolsz? – vonta össze a szemöldökét a nő.
– Mert kibaszott dögös voltál, ahogy berontottál – nosztalgiázott doromboló hangon Firewood. – Ez az első személyes emlékem rólad, és szerintem ez az oka, hogy most itt vagyunk.
Juliette fülig pirult, ahogy hallgatta a férfit. Néhány órája még nem hitte volna, hogy ilyenekről fognak beszélgetni, és most mégis itt vannak, és ez a néha szerény, néha szókimondó stílus nagyon tetszett neki.
– Azt hittem, gyűlölsz.
– Gyűlöllek is.
– Nem értem – kedvetlenedett el egy kicsit.
– Nézd, én nem vagyok olyan ember, aki túlzottan jól kezeli azt, ha kiveszik a kezéből az irányítást, de te kivetted. Amit én nem bírok elviselni, sőt, kifejezetten utálom. Viszont valamiért mégis tetszik a dolog, legalábbis ahogy te csinálod. Szórakoztat.
– Szóval röhejes vagyok? – biggyesztette le az ajkait.
– Dehogy! Csak új és szokatlan – Nicolas hangja ismét bizsergetően duruzsolt. Szemében égett a vágy, és újra vadállatias módon közeledett. – És izgalmas. Szerintem egy csaj sem ült fel volna mögém – a nő várta, hogy a jégszemű mikor kapaszkodik belé ismét, de az megállt és nem jött közelebb. – Szinte már hallom is: jaj, Nick, ne legyél már ilyen gyerekes, add vissza a bácsinak a motort! – mondta egy nyávogós lányt utánozva.
– Ha ezt csináltam volna, akkor otthagytál volna, igaz?
– Mint a huzat! – intett viszont látásra a kezével.
– Tehát akkor kivívtam az elismerésed? – szegezte neki a kérdést buján.
– Ó, azt még közel sem, de a rokonszenvem annál inkább – válaszolta görbén fölfele nézve a jégszemű.
Órákon át beszélgettek ugyanazon a helyen állva, mindenféle apró hülyeségről, viccelődve, csipkelődve és egyre közelebb kerülve egymáshoz. Ugyan az este első fele elkönyvelhető, mint a világ legszörnyűbb randija, a második már sokkal kellemesebbnek bizonyult, és ennek súlyát Juliette meg sem érezte addig, amíg el nem indultak hazafelé. Most sokkal lassabban hajtott a férfi, mintha ő se akarná, hogy véget érjen az egész, Julia pedig a lehető legközelebb húzódott hozzá. Megfogadta magának, hogy ez semmi másról nem szólhat és nem fog szólni, csakis arról, hogy megszerezze végre a hőn áhított motort az apjának. De ennél messzebbre ment. Ha ez már sikerült, akkor miért ne lehetne egy kicsit több a dologból? Vele… pont vele, akit olyan hosszú ideje utál, most pedig teljesen levette a lábáról, csak egy esély kellett neki.
A chopper halkan duruzsolt, simán siklott az utakon, ők szótlanul ültek egymáshoz simulva, teljes biztonságban, teljes gyengédségben.
Juliette gyomra összeszorult, ahogy bekanyarodtak az utcájukba. Szinte rögtön oda is értek az alacsony, de terebélyes házikóhoz, ahol már mindenki aludt. A nő halkan nyitotta fel a fehér kiskaput, és Nick nem is ment beljebb. Itt álltak meg, még néhány faág pont föléjük lógott, így az arcukon fekete árnyékok játszadoztak.
– Jól éreztem magam – suttogta Julia megremegve, miközben Nicolas a derekába kapaszkodva közelebb húzódott hozzá.
– Én is. Megismételjük?
– Még jó – nyögte elégedetten a zöldszemű. A szíve ugyanolyan hevesen dobogott, mint a mezős kiruccanás alatt végig.
– Jövő hét péntek? Elvinnélek egy zseniális steakbárba, és arra a könyvkiállításra, amiről annyit beszéltél.
– Á, nem, nem jó, én már szerdán utazom el.
– Utazol? – kérdezte őszinte meglepetéssel a szőke. – Hova?
– Svájcba.
– Hű, hogyhogy?
– Az egyik barátnőm szereti a felhajtást és ott lesz az esküvője.
– Hm, esküvő. Oda visznek magukkal párokat is, nem? – kérdezte sunyin.
– De – kuncogott Julia, és fejben már egy hegyi kunyhóban járt, és a forró kandalló előtt heverő szőnyeg felettébb puha volt a hátának…. – De már megígértem egy – hirtelen megakadt a hangja. Hogy mondja el a jövendőbeli barátjának, hogy az exével megy esküvőre? – barátomnak, hogy együtt megyünk, szóval…
– Oké, persze, nincs gond, amúgy is utálom az ilyeneket. Akkor szerda reggel egy reggeli?
– Nagyon korán indulok szerdán.
– Akkor kedden vacsora? – erőlködött tovább.
– Áh, kedden egész este pakolni fogok – húzta az ajkaiba harapva.
– Megőrjítesz – mormogta, miközben a homlokát a lányénak nyomta. – Akkor kedden egy reggeli?
– Hm – gondolkodott.
– Ha nemet mondasz, akkor most azonnal itt hagylak! – viccelődött Nicolas.
– Oké – röhögte el magát végül az olasz.
Nick  reszketegen engedte ki magából a levegőt, és közelebb nyomta az arcát a nőéhez. Orruk hegye ismét összeért, a férfi finoman játszadozott, cirógatta a sajátjával a másikét. Juliette szíve ettől majd kiugrott. Önkéntelenül is feljebb emelte az arcát, hogy közelebb érezze magát a szerelőhöz, gyengült a lába, émelygett a gyomra, majd kirobbant az agya a helyéről, miközben várt. Akarta, mindennél jobban akarta.
– Meg akarlak csókolni – dorombolta ugyanolyan mélyről jövő, ösztönöktől duzzadó hangon Firewood, pontosan úgy, mint akkor, amikor teljes kétségbeesésében volt a liftből kiszabadulva.
– N-ne – tért észhez Juls, és ajkait összeszorítva ellökte magát a férfitől, aki ettől döbbenten pislogott.
– De… miért ne? – kérdezte összetörve.
– Nem, én… én… – hebegett, mert nem tudta a választ. Lehet, hogy minden csak túlságosan hirtelen jött, hiszen nemrég ez az egész még elképzelhetetlen lett volna, most pedig olyan kemény vágyak gomolyognak benne a férfi egyetlen érintésétől, amik teljesen megrémítették. – Ezt nem kéne – nyögte, és hátat fordítva gyors léptekkel elindult a ház felé, azonban Nick megragadta, és úgy húzta vissza magához, mint tánc közben szokták megpörgetni a lányokat. Julia ettől azonnal a férfi mellkasához lapult.
Nagy, rémült szempárral pislogott fel rá, mindene bizsergett attól, ahogy most mindenével átkarolta őt ez a személy.
– Tudod mit? – kezdett bele a mondandójába a motoros. – Nem hiszek neked – szünetet hagyott, hogy válaszolhasson a nő, de miután az továbbra is hallgatott, folytatta. – Szerintem csak kifogásokat keresel – a hangja egyre mélyült, egyre jobban rezgett az éterben. – Hidd el, Juliette, ez nekem is egy nagyon új dolog… és el nem tudom neked mondani, hogy mennyire be vagyok tőle fosva, de… – megakadt a hangja, ahogy a tenyere végigkúszott a nő formás hátán, és meg sem állt annak tarkójáig. Az ujjai cirógatva túrtak bele a selymes, ében tincsekbe, gyengéden beléjük mart, és felfelé biccentette Juliette fejét. – Nem menekülhetsz többé előlem – nyögte az utolsó lélegzetvételével, majd ajkaik összeolvadtak.
Semmi sem mozzant meg odakint, egy pisszenést sem lehetett hallani, csak azt, ahogy a két vágyba veszett szerencsétlen ajkai elváltak egymástól és remegve engedték ki a levegőt az első csókjuk után. Lélegzetük párája úgy olvadt össze, mint ahogy testük kívánt. Juliette erőtlenül állt Nick erős karjai között, amíg a férfi zihált. Egymás szemébe mélyedve várták a következő lépést. Az erős marok a nő arcára kúszott, aztán hátrálni kezdett egy, a kertben álldogáló kopasz fáig. Moretti háta halkat huppanva lapult a kéreghez, azonban az egészből semmit sem vett észre, csak annyit, hogy a mindent irányítani akaró vadállat mindenhol szorítja és nem ereszti. Hüvelykujjával végigsimított a lány vértől duzzadt ajkain, aki magatehetetlenül hajtotta kemény tenyerébe a fejét. Úgy tűnt, mintha nem is élt volna. A félig lehunyt pillái alól nézte az őt feszülten vizslató Nicolast, akinek zihálása csak egyre gyorsult, ahogy újra közeledett az arca az övéhez.
– Az enyém vagy – visszhangoztak cigarettától karcos szavai a jéghideg, holdsütötte éjszakában a következő csók előtt.


9 megjegyzés:

  1. Annyira imádom Nick-et!! ♥ Meg az egész történetet!
    Következőőt gyorsan ha tudsz! ☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm!
      Biztos vagyok benne, hogy Nick is imád mindenkit, aki imádja... :D ő már csak ilyen :D
      és megpróbálok sietni :)

      Törlés
  2. Nagyon tetszet imádtam olyan jol irsz és hm... egyre jobb lesz ez a bloog Nich uhhh.... már bocsánat ezért a ki jelnetésért mert tudom hogy nem mástad de kicsit hasonlit a szürke ötven árnyalatára... de csak egy nagyon picit és éz nem baj mert az egy kurva jo könyvvolt de ez a bloog is nagyon tetszik mert szeret az ilyen témályu irományokat alig várom a folytatást és remélem nem bántotalak meg :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tamás!
      Nem titok, hogy a történet alapját az 50 árnyalat képzi, ez fel is van tüntetve! ;)
      És köszönöm! :)

      Törlés
  3. Isteneeeeem *---* Ez megint egy nothing to say pillanat... Azt hiszem, nálam te, mint író már nem is leszel másként észben tartva, csak NTS :D.
    Nicolas ultra cuki, ultra menő, ultra sorolhatnánk még, és basszus... most kövezz meg, de legszívesebben leütöttem volna Juls-t, mikor majdnem faképnél hagyta, de Nick ezért is kárpótolt :3. Jah, s ezentúl elvárás, hogy mindig ilyen szééép, hosszúúú és tartalmas fejezeteket kapjunk (na nem mintha eddig nem lett volna tartalmas). Asszem erre mondják, hogy könnyű rászokni a jóra :D Függőd vagyok. Csak így tovább <3
    Bizonyos szinten szerettem én az ötven árnyalat triológiát - 16 éves vagyok, normális embernek vallom magam - a maga jelentése miatt, amit nekem sugallt, de hogy te mit művelsz velem... Irigy vagyok, mert így tudsz írni - én nem :D -, és mellesleg megőrjítesz, mert mindig váratsz :3
    Egyszerűen nagyszerű vagy. *Tiszteleg*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Hayle,
      semmi irigylésre méltó nincs bennem, pláne nem az írásaimban. De megdobogtatja a pici szívem, hogy így szereted a történetet :) egy tündér vagy! :)

      Törlés
  4. Szia!
    Nem tudok bőven nyilatkozni, teljesen lenyűgöztél eddig a történeteddel. Várom a következő részt.

    VálaszTörlés